Fenn a messzi Északon
hol hótól fehérlett a táj,
akkoriban rénszarvasok
kutattak élelem után.
Fenn a messzi Északon,
hol hó borította a tájat,
rabul ejtette szívemet
egy atapaszka lányka.
Hálója haltól, fókabőr bekecse
Isten adományától feszült,
nap mint nap éreztem,
valami megmozdult itt belül.
Lazacot és lúdtojást ettünk,
vadásztunk vidrára és hódra,
mély nyomokat hagytunk
egymásban, és persze a hóban.
De csak vendég voltam,
kötött az ősi rend, az
íratlan szabály, és sosem
léptük át a „határt”.
Egy reggel aztán örök fagyba
dermedt a mosoly, a kacagás,
emelkedett velem a hidroplán,
és messzibe veszett a varázs.
Mindez már csak a múlt, mit
elsodort az idő, az ár, de még
emlékeztet egy fakó borítékban
szikkadó havasi gyopár.
_____
A vers a szerző Háttal a világnak című kötetében jelent meg
Szóljon hozzá!