Rio – a „Megváltó Krisztus” szobor
Abban a szerencsében részesültem, hogy 2003. november 22-étől december 5-éig feleségemmel kiruccanást tehettem Brazíliába! Az utazásra a jó hírű HVG Exotic Travel utazási iroda szervezésében került sor, az idegenvezetőt is beleértve nyolcan voltunk. A nagy útra az említett napon az esti órákban indultunk, Londonban átszálltunk, az éjszakát jószerével az Atlanti-óceán felett töltöttük. A Sao Paolo-i landolás után „üdén és kipihenten” a helybeli aktuális idegenvezető kíséretében rövid mikrobuszos-gyalogos városnézést tettünk és már itt eligazításban részesültünk. Különös tekintettel a közbiztonságra, a kirendelt hölgy terelgetett bennünket, és nem szakadhattunk el egymástól, egy pillanatra sem. Miután szót fogadtunk, nem lett semmi baj, sem ekkor, sem máskor… Délután visszamentünk a repülőtérre és tovább utaztunk, Iguacuba. A szálloda halljában örömmel észleltem, hogy az egyik fali kép a Spix-arát (Cyanopsitta spixii) ábrázolta.
Sao Paolo – Főtér
Lefekvés után „dajka nélkül” elaludt mindenki, és szükség is volt a pihenésre, mert igen mozgalmas volt a következő napunk. Már reggel átmentünk Argentínába, hogy az elképesztően szép vízesés argentínai oldalát megtekinthessük. Ekkor bekukkantottunk „az ördög torkába”, de ehhez keskeny nyomtávú vasúttal is mennünk kellett néhány kilométert, majd rövid gyalogtúra következett, a vízesés említett helye után egy másik helyszínt kerestünk fel, ahonnan ismét szemügyre vehettük ezt a csodát. Ezt követően felkerestük a Madárparkot, melyen belül számos, különböző méretű óriásvolier épült, mindkét oldalán kettős ajtóval, ezek között kicsiny tornác, ahol a külső ajtó becsukása után a vendégek megvárták egymást,
Iguacu
és csak ekkor lehetett belépni a belső ajtón, amit szintén be kellett csukni, hogy a következő látogatócsoport ugyanezt megtehesse. A kilépés ugyanilyen módon történt. Az óriásvolierek hozzávetőleges méretei: hosszúság 50-100, szélesség 30-50, magasság 10-15 méter. Ahol indokoltnak látszott, kettős falat építettek. A madarak részben nagyságbeli, részben régiók szerinti elosztásban részesültek, külön említésre méltó, hogy a CITES I. szerinti besorolású madarak részére külön óriásvolier épült, de ezen belül is fajspecifikus, páros elhelyezést alkalmaztak a berendezők. Ez utóbbi szempont alapján azonban kivételt képezett a nagy jácintara (Anodorhynchus hyacinthinus), amelyik együtt volt más nagy arákkal. Megemlítem továbbá, hogy a szintén szigorúan védett hegyi arát (Ara couloni) viszont elkülönítették más aráktól. Külön óriásvolier szolgált a Pantanal régió részére, de már itt feltűnt nekem a térség jellegzetes madarának, a jácintarának hiánya, de a számos gyönyörű egyéb vízi madár és a félelmetes fekete kajmán látványa kárpótolt valamelyest. Az egyik tukán (Ramphastus toco) valósággal „beállt” fotómodellnek, és néhányunknak megengedte a simogatást, azt is beleértve, hogy ujjainkat befogja a csőrikéjével, a hölgyek elégedetten visongtak a gyönyörűségtől.
A „fotómodell” tukán
Ezt követően visszamentünk a brazíliai oldalra, folytattuk esőerdei barangolásunkat, néhány percig megfigyelhettük egy kapucinusmajom (Cebus capucinus) ügyes szökellését az ágakon, majd következett a Macuco-túra (nevét egy itt élő madárról nyerte, de azt „természetesen” nem láttuk), ami lényegében egy rövid dzsiptúrát követő motoros gumicsónakos „raftingolás”. Ehhez le kellett vennünk a cipőnket, zokninkat. Ez utóbbi okát és célját csak később tudtuk meg, amikor a rohanó Iguacu folyón felmentünk a csónakkal a vízesés alá és mögé (sic!) és ami rajtunk volt, az csatakosra ázott – még szerencse, hogy a környező hőmérséklet 24-28 Celsius fok volt! Ezután újfent felkerestük a vízesést, persze ismét másik látószögből. A vízhez lefelé menet egy koati családdal (azaz: ormányos medve, Nasua rufa) találkoztunk, eleséget kunyeráltak tőlünk (is), de sajnos nem tudtunk a kedvükre tenni, nem számítottunk rájuk. Amikor leértünk a folyóhoz, már láttuk, hogy Argentína felől hatalmas viharfellegek gyülekeznek.
Készítettünk néhány felvételt, majd futottunk a parton fölfelé, így már csak akkor kaptunk esőt, amikor a buszban voltunk. Aznap este folklór bemutatón vettünk részt. Külön örömünkre szolgált, hogy több latin-amerikai ország kultúrájából is ízelítőt kaptunk.
A következő délelőttön „lazítottunk”, majd Rióba repültünk.
2.
Ariaú Towers Hotel (a 6-os számú torony, itt laktunk)
Rióban öt csodálatos napot tölthettünk, bőséges szabadfoglalkozással. Szervezett program is volt, úgy mint: Cukorsüveghegy, Corcovado (itt van a Megváltó Krisztus szobra), katedrális, Sambodrom (ez egy hosszú, különálló utcarészlet, egyik oldalán tribünökkel, másik oldalán páholyokkal, itt megy végbe a szambaiskolák felvonulása a híres „Riói karnevál”-okon) stb. Itt már részesültünk az esős évszak bevezető fázisából, előkerültek az esernyők, esőkabátok, de így is elmentünk mindenhová. Egyik esős délután hangos énekszót hallottunk, zenével. Kimentünk az erkélyre – a Copacabana-ra nézett – és széles sorokban hömpölygő-gomolygó-szambázó embercsapatot láttunk, amelyik ily módon vonult végig a négysávos úton, amit ez alkalommal lezárt a rendőrség a felvonulók részére. Még az egyik hatalmas teherautó platóján is szambáztak a résztvevők. Másnap tudtuk meg, hogy focimeccsre mentek az illetők, akik között szép számban voltak ifjú hölgyek is, csodálatosan szépen felöltözve.
Része volt még a programnak egy autóbuszos-hajós kirándulás egy Rio környéki szigetre, itt kulináris élvezeteknek hódolhattunk, majd szóba elegyedtem Dzsinával, „aki” egy sárgaszárnyú ara (Ara macao) volt, és miután ő látta, hogy az imponálás és a „rrra” nem vezetett eredményre, és nem mentem el, odajött hozzám és velem vakartatta a tarkóját és a hasikáját. Nagy élmény volt!
Rio – részlet a Cukorsüveg heggyel
Egyik este szamba-show-n vettünk részt, és tovább gyűjthettük az élményeket. Utazásunk tizedik napján, december 1-jén ismét repülőgépre ültünk, irány: Manaus. Ez a hajdani cölöpfalu mára hatalmas várossá terebélyesedett, ami az Egyenlítő mellékén – pestiesen szólva – nem semmi. A városon keresztülhajtva, hajóra ültünk és a Rio Negrón felfelé haladva körülbelül 50 kilométert, eljutottunk az Ariaú Amazon Towers nevű, cölöpökre épült lodzsba, három napig ez volt az otthonunk. A Rio Negro itt már hatalmas folyam, vannak helyek, ahol négy kilométer szélesen hömpölyög, a mélysége jelentősen változó, az esős évszak végére helyenként a 100 métert is meghaladja. Amikor mi hajóztunk rajta, „csak” 50-60 méter mély volt. A nevét feketés hordalékáról kapta. Manausnál van a Rio Negro torkolata, itt van „a vizek összefolyása” a Rio Solimóes-szel, a másik hatalmas folyammal, és tulajdonképpen e helytől keletre illik a kettős folyamot Amazonasnak nevezni. Mi az „összefolyást” repülőgépről láttuk, az élmény leírhatatlan!
De térjünk vissza az Ariaú Amazon Towers leírásához – bizonyára feltűnt az olvasónak a Towers szó, valóban tornyokat emeltek, cölöpökre. Ez utóbbiakra azért volt szükség, mert a folyam az esős évszakban hatalmas mértékben megárad. A cölöpvárakat tulajdonképpen egy nagy félszigetre építették, összesen nyolc lakótorony van, ezeket cölöphídrendszer köti egymáshoz. A félsziget a harmadik déli szélességi fok és a hatvanadik nyugati hosszúsági fok keresztezésében fekszik, a Rio Negro jobb partján, melybe itt ömlik az Ariaú nevű folyócska, bonyolult ágrendszerével.
A félsziget adottságait 1982-ben Jacques Cousteau fedezte fel, az ő javaslatára építette fel a lodzsot a jelenleg is élő tulajdonosa, dr. Ritta Bernardino, az esőerdő szívében. Egyszerre 100 vendéget tudnak elhelyezni és ellátni. A cölöprendszer 25 méter magasan épült a talajszint felett. Az áramszolgáltatás aggregátorral lehetséges, telefon és tv a központi helyiségben működik, étkezni a 7. számú toronyban lehetett. Az étterem svéd asztalos jelleggel működött, többféle húsétel és gyümölcs megfelelő mennyiségben rendelkezésünkre állt. Szomjúságunkat ízlés szerint sörrel és változatos kínálatú üdítőitallal (mangó, maracuja, kókuszlé stb.) oltani tudtuk. A szobákhoz zuhanyozót és WC-t építettek. Kérésünkre az esőerdőre néző szobát kaptunk. Semmire sem volt panaszunk.
3.
Mókusmajom
Az Ariaú Amazon Towers cölöpvárakkal lakhatóvá tett félszigetén körülbelül nyolc kilométer hosszú, cölöpökre épített sétautakat is készítettek, amiken el lehetett jutni egyéb helyekre, például kilátótornyokhoz, a belső tóhoz, az öt „Tarzan-házhoz”, a helikopter-állomáshoz, a kápolnához. A vendégek kényelmét még különböző üzletek szolgálták, a körülményekhez képest meglepően sokrétű kínálattal – például drágaköveket, könyveket, italokat, ruhaneműket stb. lehetett vásárolni, kedvezőnek mondható áron. A sétautakon és a vendégeket kiszolgáló helységekben egyaránt találkozhattunk például pókmajmokkal (Ateles) és mókusmajmokkal (Hapalidae). A papagájok közül „állandó lakos” volt egy sárga-kék ara (Ara ararauna), egy sárgaszárnyú ara (Ara macao) és egy zöldszárnyú ara (Ara chloroptera), egy kékhomlokú amazon (Amazona aestiva), egy Venezuela-amazon (Amazona amazonica) és egy kék szakállú amazon (Amazona festiva) pár, a közeli erdősében pedig valamelyik Brotogeris-faj sziluettjét láttam, illetve hangját hallottam, amikor e kedves és szép kismadarak sűrű csapatban szálltak, jóval a lombkorona szint felett.
Egyéb madarakat is láthattam, például sárga hasú karakarát (Mivago chimachima), narancs begyű sárga pintyet (Sicalis columbiana), többféle jégmadarat, harkályt és kacika madarat, stb. Fotót sajnos nem tudtam róluk készíteni, mert mire megtaláltam őket a szememmel, már el is repültek… Külön említésre méltó, hogy minden éjszaka körülbelül háromféle békahangot tudtam elkülöníteni, mindegyik hangnak egyedi ritmusa volt, a hangok gyakran interferáltak, kellő hangerővel. A szobánk ablakát éjszakánként kinyitottuk, hogy a madárcsevelyt és a békakuruttyolást kellő módon élvezhessük.
Zöldszárnyú arák
Esetenként motorcsónakkal elhagytuk a szállodát, ekkor a kis folyón tettünk kirándulást, például a környéki primer esőerdőbe. A háromnapos ott-tartózkodás során többször is kaptunk esőt, ezek közül az egyik „igazi” volt, szerencsére ekkor éppen vacsoráztunk, de így is nagyszerű élmény volt. Sajnos minden véget ér valamikor, december harmadikán reggel ismét hajóra ültünk, visszamentünk Manausba, itt kicsit sétáltunk a városban, megnéztük a híres Operaházat, majd repülőgépen folytattuk utunkat, Sao Paolo és Frankfurt érintésével másnap késő este hazaértünk Brazíliából. Az itthoni kis madárcsapat a tőle megszokott örömkiáltással fogadott bennünket, és azóta másképp látom, és talán még jobban szeretem őket!
(Megjelent: 2005. január-februárban, 3 részben)
Hozzászólások