Stardrive

Kings and Slaves 2009
(Nail Records)

Szerencsére kezd erősödni az országban, a doom-os, rockos, stoneres zenét játszó zenék hada. Ezeknek a stílusoknak sikeres ötvözői zászlóvivői a Stardrive, a Sunday Fury és a VL45.

Hármuk közül talán a Sunday Fury legdurvább, a VL45 a legmodernebb és a Stardrive a legrock@rollosabb.

Ez a második lemez, és már a nyitó War Of Souls-ben megbújik egy remek riff és dörög rá az ének. Óriási koncertnóta lesz! A Breaking Bones és az It’s Getting Dark igazi slágerek, remek refrénnel; előbbi szaggatott riffelése alatt jól hallatszik a basszusgitár, és az ének is hozza azt a hangulatot, ami miatt ezt az egész doomos-rockos cirkuszt szeretni érdemes. A címadó dal húzása és témája sem képez kivételt, egységesen minőségi a teljes lemez.

Hallgatva a 11 dalt – a középső és az utolsó egy-egy akusztikus átkötés, ill. levezetés – azon morfondíroztam, hogy nagyobb klubokban, százak előtt kéne játszania az ilyen zenekarnak. Ehelyett pedig alacsony nézőszámot vonzanak, pedig ez a zene nem csak szenzációs, de igen ritka is manapság. Kár, hogy a zenekarok szaporodása nem érinti a rajongótábor növekedését is: ilyen típusú matematikát a zeneipar nem ismer. Pedig jó lenne, ha minden metal zenék alapjaiból merítő és újat teremtő mai magyar zenekarokkal is megismerkedhetne a nagyközönség.

Az első lemez kissé űrbélibb koncepciója után ezúttal már a címből is kitetszik, hogy ezúttal földközelibbek, vagy talán „fűközelibbek” (?) lettek… A zene pedig az az egyszerű, húzós rockzene, amiben persze hogy ott van az ősszellem Black Sabbath, és még ezer minden más őszinte és emberi hang és hangulat, amiért rockzenét hallgatunk.

Kiemelhetem még a negyedik High Heel Shoes eltalált tempóváltásait, az ötödik dal szűkebb pátriát megéneklő témáját (Welcome to Cumania), de összességében megállapítható, hogy a lemez jó hangzása ellenére igazi koncertzene ez, amit persze otthon is jó hallgatni, hiszen ritka hogy összefussunk Pécsen a Stardrive-val.