Oda az egykor nagy család,
hol éltünk egymás melegében,
és tiszteltünk apát, anyát,
semmin is megosztoztunk szépen.
Istenem! De jó volt régen,
a dunna alatt összebújva,
ahogy az éj az álmot fújta,
elsóhajtottuk az imánk,
simogatott egy angyal ujja:
mára nincs, ki óvón tekint ránk.
A szerénység kopott kabát,
aki koldus, az haljon éhen,
bajban elfordul a barát,
nincsen – jónapot utcán, téren.
A ma gáncsot sejt, hát éber,
másra tücsköt-bogarat fújva,
szíveknek csak a pénz a húrja,
számító rideg lett a világ.
Káin indulatot szít újra:
mára nincs, ki óvón tekint ránk.
Van, hol a nő még nő talán,
és a férfiasság sem szégyen,
láng lobban költők igazán,
s elég ez a Patyomkin-éden.
Érdekből nem lódít szépet,
igaz bánatát másra túrva,
festi magát, mint a kurva.
Alólunk a kor mindent kiránt,
kötelén lógva, eszmét fújva:
mára nincs, ki óvón tekint ránk.
Ajánlás
Hol egymásról mit sem tudva,
emberségből szenvedünk hiányt
ami sötétben nő, dudva,
mint kiket Európa kihányt,
magunkra hagyatva újra:
mára nincs, ki óvón tekint ránk.
A Hetedik irodalmi periodika díjazott verse a meghirdetett József Attila pályázaton
Szóljon hozzá!