A pécsi-baranyai zsidóság kálváriája 1944 tavaszán-nyarán a „Dunántúl” híradásai nyomán (37.)

Elsőként egy más témájú, művészi híradás. Még a május 18.-i, csütörtöki számban közölték a színház „A prózai együttes búcsúja” című értékelését – előző napi keltezéssel, „K” anonim aláírással.

„– Az idei évad utolsó prózai bemutatója szerdán este volt a pécsi színházban. Kedves és szellemes francia vígjátékkal búcsúzott el a szeretetreméltó együttes, amely a gyorsan lepergett hónapok alatt igen változatos repertoárral ajándékozta meg a közönséget. Dr. Székely György igazgató, akinek szívügye a próza, az örökéletű magyar és külföldi klasszikusok mellett a könnyebb fajsúlyú, de irodalmi igényű, régi és új vígjátékokat is műsorra tűzte.

Az ízléssel megválogatott darabok jól összehangolt, stílusos előadásban kerültek színre. Az együttes fiataljai az igazgató, és Zách János, a kitűnő rendező irányításával szinte előadásról-előadásra fejlődtek, és hibátlanul beleilleszkedtek abba az összjátékba, amely nagyon helyesen, sohasem a főszereplők kultuszát szolgálták, hanem az előadás töretlen vonalvezetését hangsúlyozta ki.

Az ambícióval dolgozó prózai gárda be is szoktatta a közönséget a színházba, és azt a célt, hogy a drámának és a vígjátéknak is olyan vonzóereje legyen, mint az énekes daraboknak, az igazgató és tehetséges együttese el is érte…”

Amikor egy-egy rész tartalmát összeállítom, az egyik szempont a sok közül az „ellenpontozás.” Itt is ez történik a színházi évadzárás, és a most következő, május 25.-i „250 évvel ezelőtt a katolikus egyház erélyes fellépésére távolították el Pécsről a zsidókat” című cikkek alapján, amelyet dr. Galambos Ferenc írt.

„… 252 évvel ezelőtt is volt Pécsett zsidókérdés. Badeni (Bádeni) Lajos (Vilmos) őrgróf 1686. október 21-én vonult be a városba. Hosszú török elnyomás után újra keresztény levegő vette körül a lakosságot. Az újra település rengeteg nehézséget, a pestis járványok még jobban előkészítették a lelkeket, hogy az ország meg nem szállt részein már régen megindult katolikus életbe belekapcsolódjanak (sic!). Ez a katolikus élet azonban a hősi eszményre való törekvéstől volt áthatva. Előharcosai a jezsuiták voltak.

E hősi eszményre való törekvés indította meg azt a mozgalmat, melynek eredménye Pécs híres fogadalmának letétele: 1692 húsvét vasárnapja.

’Mint a város bírája, a városi hatóság és a pécsi lakosság fogadjuk… a mindenható Istennek, és megígérjük, és ugyanezzel a fogadalommal összes utódainkat és mindkét nembeli örököseinket mindenkorra és visszavonhatatlanul kötelezzük, hogy Pécs városában…szakadárt, unitáriust, zsidót, pogányt vagy más, az Egyházon kívül állót nem fogunk tűrni, és nem engedjük, hogy ilyenek állandóan tartózkodjanak, és köztünk lakjanak.’

Ezt a fogadalmat nem mai szemmel kell nézni. Abban a korban ez természetes volt. A felekezetek is ugyanezt tették. A protestáns városok a XVIII. század közepe után is csak királyi kényszerrel engedték meg a katolikusoknak a bennük való letelepedést.

 

A zsidók pénzzel akarták megvásárolni letelepedési engedélyüket

A katolikusok örültek Pécsett, de annál jobban elkeseredtek a más vallásúak. Főleg a zsidók hadakoztak a fogadalom keresztülvitele ellen. Alantas fondorkodással ellenállást szítottak a protestánsok körében is. A zsidók a kamarai tisztviselőket (ők irányították kezdetben a felszabadult város sorsát) is behálózták.

A jezsuiták tiltakozására azt válaszolták, hogy a zsidók eltávolításával megcsappan az adó, ami érzékeny veszteséget jelent a kamarai pénztárnak.

A zsidók így kivették a kamarai tisztviselőknél és a katonai hatóságnál, hogy a kincstári főbiztos a katonai parancsnokkal egyetértve, bizonyos pénzösszeg fejében megadta az engedélyt a városban való maradásra. A város megdöbbent. A városi hatóságok a jezsuita házfőnökhöz, mint plébánoshoz fordultak, hogy próbálja meg a veszély elhárítását.

P. Ravasz Ferenc kihallgatásra jelentkezett a kincstári főbiztosnál. Amint belépett, ott találta már a zsidókat és pártfogóikat, akik lenéző és lekicsinylő tekintettel mérték végig. A főbiztos azt akarta bizonyítani, hogy a városnak nem volt joga ilyen fogadalom tételére, főleg mikor ez a kamarai bevételeket csökkenti, pedig a királynak pénzre van szüksége.

 

A jezsuita házfőnök fellépésére a főbiztos eltanácsolta a zsidókat Pécsről 

P. Ravasz sorra megcáfolta érveit: a fogadalom nem tartozik a világi hatóságok jogkörébe, mindenki akár szerzetesi fogadalmat tehetne a király és a kamara jogsérelme nélkül, a király különben is gyakran kifejezte azt az óhaját, hogy az újonnan felszabadított területeken csak katolikusok nyerjenek letelepedési engedélyt.

Hangsúlyozta a páter, hogy a király semmiképp sem akarhatja, hogy a zsidók miatt botrányba fulladjon a fogadalom ügye. A főbiztosra mindez nem hatott, mert kijelentette, hogy 100 forint fejében az engedélyt már úgyis megadta.

A jezsuita atya látván, hogy a bizonyítás nem használ, most a szívére próbált hatni a pénz emberének. Előadta, hogy mivel a templomnak kincsei nincsenek, ő maga fogja a 100 forintot összekoldulni, hogy a kincstárt károsodás ne érje.

Szívhez szóló beszédével most már meggyőzte a főbiztost. A jelenlévők, a zsidók kivételével, mind meghatódtak, a főbiztos pedig rövid határozattal elrendelte, hogy a zsidók három órán belül vagyonelkobzás és börtönbüntetés terhe alatt hagyják el a várost.

A zsidók természetesen most sem akartak megnyugodni. Vecchi generálishoz, a várparancsnokhoz fordultak. De a főbiztos kitartott határozata mellett. Sőt még hivatalosabb formában megújította rendeletét, s a rendelet áthágóira 100 forintnyi bírságot, s az áruk elkobzását mondotta ki.

Jóindulatát az is bizonyítja, hogy a 100 forintot is elengedte, amit a jezsuita atya alamizsnákból akart összekoldulni, így a zsidók kénytelenek voltak a várost elhagyni.

Csak a 19. század elején szivárogtak be újra a városba, és csak 1845-ben tudtak engedélyt szerezni az első imaházuk megépítésére.

Mindezeket a budapesti jezsuita rendház birtokában lévő egykorú „Annuae Litterae missionis Quinqueecclesiensis”-ből, az akkori jezsuita rendház házi történetéből tudjuk meg.”  Így szólt tehát az az írás, amely a történelmi előzményből igyekezett jogossá tenni az akkori kor helyi történéseit.

Megjegyzendő azonban, hogy ez nemcsak a zsidókat, hanem a protestáns felekezeteket is érintette – ennyit az írás „hitelességéről” –, az „engedetlen rácokat” pedig egészen az akkori városon kívülre, a mai Rácvárosra űzte el. Mindez pedig történt az áldatlan emlékezetű Radanay (Radonay) Mátyás Ignác püspökségének (1687-1703) ideje alatt, amelyet a cikk írója szintén „elfelejtett” megemlíteni…

Most 1944-es közigazgatási intézkedéssel folytatom, szintén a május 25.-i számból, „Felhívás a gettóban lévő házak tulajdonosaihoz” címmel. „Pécs város polgármestere (dr. Esztergár Lajos) felkéri a gettóban levő házak keresztény tulajdonosait, hogy pénteken (május 26.-án) délelőtt 10 órakor a városház közgyűlési termében jelenjenek meg. A megbeszélés tárgyát a zsidó lakók által fizetendő lakbér képezi. – „

A hirdetések közül a „Magyarország Csendőrsége” című keltett figyelmet. „A magyar csendőrség 60 éves fennállása alkalmával a ’Signal’ legújabb száma képes tudósítást közöl a csendőrség fontos feladatairól. Egy másik képtudósítás beszámol a berlini magyar diákcsoport nemzeti ünnepélyéről.

Harctéri tudósítást, pompás színes felvételeket, és sok egyéb szórakoztató cikket közöl még a ’Signal,’ a nagy képes folyóirat legújabb száma. Mindenütt kapható. Ára 70 fillér. Előfizetési ára negyedévre 4.20 pengő. Előfizethető az ’IBUSZ’- nál. Budapest, V. Akadémia utca 10.”

Szintén május 25.-én kelt az a tudósítás, amely teljessé tette a hidegfejű „élveboncolást,” ezzel a címmel: „A szerdai minisztertanácson melegen ünnepelték vitéz Imrédy Bélát (közgazdasági minisztert), a kormány új tagját.”  És én teszem hozzá: az akkori, helyben is körülajnározott pécsi országgyűlési képviselőt…