Anyu kezét fogni

Az arc a tükörben ködös és idegen.
Olyan szépen sír.
De ez nem én vagyok.
Ez valaki más.

 

Villódzik a lámpák fénye a tükörben, egy pillanatra eltűnök, aztán újra feltűnök benne. Áramszünet lesz, mondja a kontyos néni a pultnál, teát iszik egy csészéből és közben a pénztárgéppel babrál. Anyu rámosolyog, fizet neki, megfogja a kezem, amikor kilépünk a jelmezkölcsönzőből. Szeretem anyu kezét fogni, olyankor nem lehet semmi baj. Figyelnem sem kell, hogy hová lépek, elbambulok, a halloweeni dekorációt nézem a jelmezkölcsönző utcájában.

Apu a kocsiban vár, megdicséri a tűzoltójelmezem. Elindulunk, már alig várom, hogy a suliba érjünk, anyu felhívja Balázs apukáját, hogy mindjárt ott leszünk. Balázs varázslónak fog öltözni, az anyukája varrta a jelmezét.

Villódzik a lámpák fénye, aztán teljesen sötét lesz, csak az autó fényszórója világít. Apu lelassít, hátraszól nekem, hogy kössem be magam, pedig már régen bekötöttem. Megkérdezem, hogy kell-e még fény, és zseblámpát kapcsolok a mobilomon. Apu rám szól, hogy azonnal tegyem el.

A fények visszajönnek, aztán megint kialszanak, nem tudom, hol lehetünk, az iskola nem lehet ennyire messze. Fény, sötét, apu most nem lassít le, az egyik kezemmel a mobilomat markolom, a másikkal a gyomromba vágó biztonsági övet, lassíts, ezt akarom mondani, és anyu ki is mondja helyettem, de a hangját elnyomja apu ordítása. Elrántja a kormányt, hogy kikerüljön valamit, talán egy biciklist, az autó lecsúszik az útról, faágak ütődnek az ablaknak, az autó felborul, ütközünk, a biztonsági öv a húsomba vág, a hányás lefolyik az államon.

Csend és sötét. Nem merek mozdulni, becsukom a szemem, hátha csak álmodom, évek telnek el, vagy csak másodpercek, monoton búgás hangja keveredik a ziháló légzésemmel, egy rezgőre állított telefon, kinyitom a szemem, anyu mobilja megvilágítja apu ernyedt testét, előrenyúlok, anyu kezét keresem, megtalálom, nem szorít vissza, nyirkos és nedves, vöröses folyadék ragad a kezemre, még mindig búg a mobil, ismét hánynom kell, oldalt folyik le az arcomon.

 Ismét megszólal valami, ezúttal az én mobilom, még mindig a kezembe szorítom, teljesen begörcsölt a csuklóm, annyira remeg mindenem, hogy alig tudom felvenni.

Ricsi, hol vagytok, anyukád nem vette fel, már aggódtam, hogy valami baj történt.

Nem tudok megszólalni. Bálint szólongat, egyre kétségbeesettebben, aztán a szülei beszélnek, kiabálnak, Bálint sír, minden összefolyik, szeretnék mondani valamit, szeretném megnyugtatni őket, de képtelen vagyok kinyitni a szám.

Magamhoz szorítom a mobilt, Ricsi anyukája beszél hozzám, talán hallja, hogy itt vagyok, hogy lélegzem, de nem értem, amit mond és nem is akarom érteni, csak hallani akarom, becsukom a szemem, elképzelem, hogy minden rendben van, mert nem akarok és nem is tudok arra gondolni, hogy mennyire nincs.

Mire kinyitom a szemem, már világosodik, emberek mozognak az autó körül, valami fényt látok, talán zseblámpák, de minden távoli, ködös és idegen, becsukom a szemem, kezeket érzek a testemen, valaki elvágja a biztonsági övet, a jelmez a testemre tapad a verejtéktől, reszketek, talán én is megsérültem, de nem vagyok hajlandó tudomást venni semmiről.

Bálinték fürdőszobájában rózsaszín a csempe.

Az arc a tükörben ködös és idegen.

Olyan szépen sír.

De ez nem én vagyok.

Ez valaki más.