Pécsi farsangi évad: 1905 – 1.

A kezdet – politikai felhangokkal

A „Boldog Békeidők”-ben a pécsi sajtóban számtalan híradás jelent meg farsang táján az akkor rendezett mulatságokról, sőt az akkori lapok egyik esemény-rovata volt rendszeresen a „Farsangi Naptár.” Idézzük föl az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével ezt a világot az 1905-ös pécsi események kapcsán, a korabeli neves polgári napilap, a Pécsi Napló (1892-1944) híradásai alapján.

Már Vízkereszt napján, január 6.-án (előző napi keltezéssel), „Vigadj magyar!” címmel megjelent egy hosszú írás az első oldaltól – épp az országgyűlés egybehívásáról szóló tudósítás után – kezdődő, a következő lapra áthúzódó terjedelemben – egy talányos „h.” szignóval indulva.

„Csikorgó hidegben, csattogó szélvihar villámgyors szárnyain, csillogó hólepel fátylától borítva, előtte ködbe, utána ködbe burkolva érkezett meg Karnevál hercege vidám légiójával. Int a halhatatlan életű, örök parancsoló, és felpattannak a báltermek zárai (sic!), kitárulnak a szárnyas ajtók, és özönlik befelé a halandók végtelen sora, hogy áldozzon a halhatatlan földi istenségnek, leheletére eloszlik a ború, szertefoszlik a bánat, felcsillan az öröm aranysugara, ujjong tobzódva a jókedv, és a fenséges úr kiterjesztett szárnyakkal űzi el a gondot, az emberi élet megrontóját, a nagy kísértőt, melynek nyomán áldás oly ritkán fakad.

Megnyílnak a termek, húzza már a czigány (sic!), nótás fája ütembe szedi a zagyva hangokat, és a behízelgő, csiklandós muzsikára sorakoznak a párok, kezdődik a táncz (sic!)! Pergő ölelésben vetik be az ifjak az etikett békéit, egymást átölelve cáfolnak rá a hazug erkölcs merev dogmáira, végig siklanak mosolygó ajakkal, feledni látszanak minden egyebet, és élnek a jelennek, örülnek, vigadnak – külsőleg.

Mert valójában, bensőleg igazán mulatni, vigadni ma már nem lehet a dicsőített kultúra áldásaképp, az örökké magasztalt czivilizáczió (sic!) miatt. Csak addig tudott igazán, gond felejtően, bekergetően mulatni az ember, amíg ember volt, olyan, minőnek a természet megalkotta, olyan, minőnek érzékei, szervei determinálják, olyan, minőnek teremtetett (sic!), de ma már elfordultak a természettől, műélvezetek, mesterséges érzékcsiklandozások, túlhajtott gyönyörhajhászás megcsömörlötté, blazirttá (sic!) tették a kort, és annak szülötteit, nem tudják már bánatűző vígsággal, mulatsággal megáldani az emberiséget, mely kimerült, kifáradt, pihennie kell tehát.

De ha már a szív nem tud örülni, ha már valójában nem tud jókedvben tobzódni az ember, nagyon hozzáillik társadalmi hazugságaikhoz az a műujjongás, az az erőltetett jókedv, mellyel Karnevált üdvözöljük, s mellyel végig tánczoljuk (sic!) a farsangot.

Tánczolunk (sic!) érzés nélkül, mulatunk jókedv nélkül, vigadunk bensőség nélkül, farsangolunk mulatás nélkül! Ebben az esztendőben azonban megfordult a sor. Mostan mulathatunk, mostan vigadhatunk, örülhetünk, ujjonghatunk, hiszen veszettül jó kedvre hangolhatnak bennünket a közállapotok, hiszen átkozottul mulattathatnak a politika farsangi tréfái.

Farsang kezdődik ma, kettős, igaz farsang. Egyik hivatalos, meghozta a kalendárium, eljött a szokott idővel, a másik úgy keletkezett, nem olyan mondvacsinált, hanem magától jött, és alig szenvedhet kétséget, melyik lesz a mulatságosabb, melyik harsog jobban szívbéli vígságtól.

Konvencziós (sic!) ideje a mulatságoknak, farsang, ez évben kétszeres szórakozásokat rejtegetsz méhedben! Víg zeneszó mellett peregnek a párok bent a szép termekben, és megkezdődik a nagy komédia kint az életben, a politikában is.

Itt kezdődik csak igazán most a táncz! Az egyik fütyüli, a másik meg járja ész nélkül, pedig szükség lenne ám most erősen az észre, hisz, ha a saját édes lágy danájuktól megmámorosodott nagyképű urak felcsapva még farsang előtt honmentő hazafiaknak, el nem vesztik eszük józanságát, alig született volna meg ez a másik farsang, alig járná most az ország ezt a terhes táncot.

Megkezdődött ismét a régi kedves állapot, nem fizetünk adót, nem jön végrehajtó, rendes idő előtt megszületett az új választás, élvezhetjük különféle kétségbeesett exisztencziák (sic!) választási erőlködéseit, húzza majd a czigány a voksszerző nótákat, ékes kortesdalok harsognak majd végig Kárpátoktól le az Aldunáig.

Lesz tán még ital is, lehet rá mulatni, ki törődnék avval, hogy nagy időt veszített, vagy veszít most ez a szegény ország, a nemzetet képviselő alkotmányos szerv működni képtelen, és nem pompás komédia lesz-e, hogy azok, kik e zavart felidézték, kik czéltalan (sic!), oktalan műfelháborodásukkal szinte végveszélybe döntötték parlamentarizmusunkat, és minden erejükkel lehetetlenné igyekeztek tenni azt, ki annak megmentésére sietett, hogy ezek fognak kiállni a porondra, és hatalmasakat ütve mellükön, teli torokkal hirdetik, mi mentettük meg az országot a hazaárulástól, miénk a dicsőség, mi vagyunk a hősök, mi vagyunk a nagyok!

Ilyen czifra (sic!) komédia volt-e már valaha? Ilyen mulatságban volt-e máskor részünk, nosza tehát, ki kell használni az alkalmat, vigadj magyar, vigadj!

Vígságra okokban e második farsang szűkölködni nem fog, de lesz benne még más is, csupa farsangi szokás. Jó magyar ember nem is igen köt házasságot máskor, mint a farsang heteiben. Ekkor nyilatkoznak meg legjobban a szívek, és tódulnak tömegesen az oltár elé, egész életre szóló házasságot kötni. Farsang eljött ugyan, de már e másik farsangban köttetett meg a politikában is a hírhedt házasság, a nagyszerű fúzió.

Nem szerelmi egybekelés volt ez, semmi köze hozzá a szíveknek, csak olyan érdekházasság hozományvadászatból. A ledér menyecske, ki már kipróbált mindenféle férjet, megunta az elváltság özvegységét, és házasságra lépett egy új férjjel. Nem a szívveréseik találkoztak, hisz merő pörlekedés, ellenségeskedés volt mindig életük, de összerakták hozományaikat, a vezetők presztizsét, egyesítették vagyonkáikat, a hangzatos jelszavakat, és boldogtalan családi életet élve, a hitvestárs halálára spekulálnak, hogy ennek öröke az életben maradóra szálljon.

Ámde érdekházasságnak csenevész, hitvány gyermek a szülötte, ha ugyan terméketlen nem marad, és ha nem győzik bevárni egymás kimúlását, hamar hajlandók a gyilkos erőszakra, vagy a válásra. Ez a farsangi házasság bizony aligha pünkösdi egybekelés nem lesz. Az elúszott menyecske, mely annyi férjet cserélt, ahány az esztendeje, alig marad most hűséges.

Lemondott leánykori nevéről, hol ennek, hol annak kedvéért, érdekházasságra lépett az összes temperamentumú férfiakkal, csak, akihez igazán húz a szíve, akiért szerelemre lobbant már zsenge ifjúságában, de jól nevelt úri lányhoz illően titkolja ezt a szerelmet, csak evvel nem lépett még oltár elé, mert hajh! ez a házasság nem imponálna a népnek!

Ez az új házasság is alig lehet állandó, kikapós feleséget becsületes férj nem tűrhet a házánál, márpedig ez a nő bizonyára tovább is kaczérkodni (sic!) fog régi szerelmével, szívének titkolt választottjával, a néppárttal. Mi más lehet ennek a vége, mint a válás, csúfos válás, ha ugyan botrányos elűzés nem fogja ezt megelőzni.”

Amilyen vidám gondolatokkal indult a cikkben a farsang ünneplése, olyan borúsra fordult előbb az egyéni boldogtalanságra, majd a politikai életre fordulva. Pedig ekkor még nem is történt meg az igazi politikai fordulat: a parlament csődje, a választás utáni ellenzéki győzelem, a „darabontkormány” rövid életű működése, majd a következő évben a váltás.

A báli hangulat fotóit ezért váltja majd fel illusztrációimban három központi alak, gróf Tisza István, báró Fejérváry Géza és Wekerle Sándor képe, hogy a következő részben rátérjek a farsangi idény ismertetésére. Mert ekkor már valóban a vidámság lesz az úr, a város farsangi eseményeinek sokszínűsége…