Boráros téri anzix / Igaz mesék az életemből

 

1977 kora nyarán, fiatal házasként Budapestre költöztünk a férjemmel. Ő korábban a kedvemért megpróbált Salgótarjánban élni, de született pestiként az neki nagyon idegen terep volt. Nem találta a helyét, és gyakorlatilag belebetegedett. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Így született meg az elhatározás, hogy költözünk.

Restár papa szerzett nekünk olcsón albérletet a Bocskai utcában, egy ház kis melléképületében, ami az udvar végében, a házhoz „ragasztva” állt. Komfort nélküli aprócska lyuk volt az inkább, nem lakás. Az udvarról egyenesen a konyhába jutottunk, amivel egybe volt nyitva az egyetlen kis szoba. De nekünk maga volt a boldogság. Férjem 25 éves volt, én 23. Ma már hajdani, néhai és ex-férj, de akkor úgy éreztük, előttünk áll a fantasztikus jövő, és miénk a világ.

Igaz, én sokat szorongtam, mert nem láttam át a várost, féltem egyedül közlekedni és gyakran eltévedtem. Még azt sem tudtam, hogy két „ajándékot” fogok kapni hamarosan a fővárostól: a pánikbetegséget és az allergiás asztmát.

Nógrád megye csodás hegyi levegője helyett az itteni szmogot, zűrzavart képtelen volt a szervezetem elfogadni. Pedig akkor még mennyire békebeli volt minden a maihoz képest!  Ma már tudom értékelni, amikor csaknem 50 év múltán sem látom át a várost és félek egyedül közlekedni. Egykori tájékozódási pontjaimat lebontották, hatalmas monstrumok épültek, átalakult a város, és én nem tudtam lépést tartani a változással.

De lépjünk vissza az időben, abba a nyárba, amikor még tele voltam reménnyel.

Első pesti munkahelyem a Józsefvárosi Művelődési Ház volt, a Déri Miksa utcában. Emlékszem, mekkora csalódást okozott a Józsi után, ahol két évig dolgoztam (József Attila Megyei Művelődési Központ, Salgótarján) az a kis pesti művelődési ház. Vicc volt a munka, lézengés és langyos víz. Pedig csak más volt velünk szemben az elvárás és az igény, de ez akkor engem nem vigasztalt. Voltak jó ötleteim, amikből nem jött létre a kor bürokráciája miatt a Jazz Presszó, de megalakult és rövid ideig működött a Bányász moziban a Budapesti népművelők filmklubja. Akkoriban határoztam el véglegesen, hogy váltok, és valami rendes könyvtárat keresek magamnak.

Valóságos ünnepnapnak számított, ha munka után találkoztunk a férjemmel és együtt mentünk haza Pestimrére. Előtte mindig csavarogtunk egy kicsit, ha nem kellett sietni, s megpróbálta kedves városát bemutatni nekem, megszerettetni velem. Úgy ismerte, mint a tenyerét, ő aztán soha nem tévedt el! Tudta, hol vannak érdekes házak, kis mellékutcákba vezetett, ahol a turisták nem járnak. Biztatott, nézzek fel, a homlokzatokat is megláttatta velem. Akkor még rengeteg volt a golyó ütötte seb a házak falán, meg a bombázások emléke, a hiányzó házak az utca testéből, az üres telkek. Lassanként megmutatkozott előttem a nyócker, az ezerszer áldott és átkozott. Megszerettem, de ott élni nem tudtam volna. Nekem a biztonságot a külváros adta, akkor lélegeztem fel, amikor hazaértünk a lepusztult peremvárosi kerületbe, ahol éltünk.

Akkor nem tűnt fel nekem, hogy bőséges kocsmológiai ismeretekkel rendelkezik a párom. Semmi kivetnivalót nem találtam benne, hiszen a Centrál Vendéglátóipari Vállalatnál dolgozott, karbantartó vízvezetékszerelőként. Ez volt a munkája, egész nap járta a várost. Kényszerpályára vetette őt a sorsa, de így elviselhetőnek érezte. Itt is, ott is megkínálták valamivel, a pincérnők pedig megszeretgették. Nem mellesleg mi is egy klotyóban ismertük meg egymást, ahol épp javított valamit, én pedig nyári diákmunkás voltam. Ó, a Moszkva étterem emeleti klotyója! Történelmi találkozás színhelye volt.

Évekkel később ennek az életformának az árnyoldalait is alaposan megismerhettem, de akkor még nyár volt, szabadság és szerelem. A jövő történései még nem vetettek árnyékot ránk.

De menjünk vissza a Boráros térre, szóljon rám a kedves olvasó! Állandóan elkalandozom. A Borárosról indult a buszunk, az 54-es. Nem túl gyakran, ezért mindig tömve volt a fekete, meg az expressz, a piros táblával, ami csak csúcsidőben járt, de kevesebb helyen állt meg, sokkal rövidebb idő alatt tette meg az utat a két végállomás között.

A fekete 54-es legalább fél óra alatt zötykölődött végig a Soroksári úton, aztán az Illatoson, ami olyan büdös volt, mint a dögvész. A gyárak akkor még vidáman a levegőbe engedték a sok bűzös és olykor mérgező anyagot. Néha úgy éreztem, mintha a város kloákájában járnánk, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy hazajussunk. A Dzsumbujt félelmetesnek találtam, de aztán a busz végre kiért a végtelen hosszú Nagykőrösire és akkor már célegyenesben voltunk.

Aznap épp elment a busz az orrunk előtt, de mi nem bosszankodtunk, inkább meglátogattuk a kis gomba büfét. Egy húszasért ittunk egy-egy kávét, jó Sándorom az elmaradhatatlan fél vodkáját, és vett egy csomag cigit. Én kaptam a kávéhoz egy sütit. Elégedetten ültünk le a Duna-parton egy padra, ő rágyújtott, és néztük a folyót. Fejünk felett sirályok húztak el, és egy uszály evickélt tova. Beszélgettünk, ábrándoztunk a fantasztikus jövőről, hogy majd házat építünk. És gyerekeink lesznek, tettem hozzá a magam álmát. Sütött a Nap, és megkockáztatom, hogy boldogok voltunk. Aztán visszamentünk a térre, begördült a végállomásra egy busz, és némi közelharc árán le is tudtunk ülni. Hazamentünk az albérletünkbe.

Felejthetetlen nap volt, ki tudja, miért, fennmaradt emlékezetem szűrőjén, pedig csaknem ötven év telt el azóta.

Hajnalban kezdtem írni, és csak most, hogy megvirradt, most jöttem rá, miért érkezett pont ma ez az írás, a sürgető kényszer, hogy írjam meg.

Rég elváltunk már, szomorú vége lett a szép szerelmi történetnek. Mintha így állítanék emléket a közelgő március 15-én megkötött hajdani házasságunknak, a fiatalságunknak, és annak a városnak, ami végül így vagy úgy, de csak befogadott engem.

Képzeletemben Cseh Tamás énekel. Lelkemben szól a dal, amelyet ezerszer hallgattunk a Levél nővéremnek album összes dalával együtt. Látom a fekete-fehér borítót, forog a lemezjátszón a korong: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, neve is van: Budapest.”

 

2025 03 09