Mostanában egyre gyakrabban jutnak eszembe ifjúkorom történetei. Ahogy Restár papa mesélte élete végéig a saját gyári történeteit a hajdani Kereskedelmi Gépgyárról, most én mesélem öregségem küszöbén konzervgyári emlékeimet.
A kor értelmetlenségeinek egyike volt a brigádnapló, amibe be kellett írni többek között azt is, hogy a szocialista brigád tagjai milyen kulturális eseményeken vettek részt. Ezt nem volt elég csak írni, dokumentálni is kellett.
Mivel a Leonyid Brezsnyevről elnevezett szocialista brigád tagjait hajnalban munkásbuszok hozták Budapestre a távoli Verpelétről, nekik nem állt módjukban közös mozilátogatáson részt venni. Így a mozijegyeket sem ragaszthatták a brigádnaplóba. Életük nagyrészt abból állt, hogy még virradat előtt felkászálódtak a buszra, út közben többnyire aludtak. Ledolgozták a műszakjukat, aztán hazavitte őket a busz. Ezért aztán nekik be kellett érniük havi egy alkalommal a könyvtárlátogatással és kölcsönzéssel.
Ezzel a feladattal Lajost bízták meg, aki rendszeresen megjelent, visszahozott hat könyvet és kikölcsönzött hat másikat. Mindig megkérdeztem tőle, mit kérnek, de csak azt felelte, magára bízom. Jobban ért hozzá. Jól sejtettem, hogy a könyvek nagy része érintetlenül járja meg az utat oda-vissza, de azért mindketten eljátszottuk a szerepünket, amit elvártak tőlünk. Én még tettem is némi tétova kísérletet, a könyvek közé csempésztem néhány Moldovát, Rejtő Jenőt, az asszonyoknak Szilvásit, meg mesekönyvet, szakácskönyveket. Előfordult, hogy úgy hozott vissza Lajos egy-két Delfin-könyvet, vagy krimit, hogy mondta, ilyet még kérnek! Hosszú az út hazáig, a fiatalabbak nem alszanak, inkább olvasnak.
Egy napon megkérdeztem a férfit, hogy ő mit szeret olvasni? Eleinte félszegen álldogált, de leültettem, pihenjen egy kicsit. Nagy kezét a térdén nyugtatva, lesütött szemmel ült egy ideig, aztán rám nézett, és kibökte, hogy ő bizony semmit!
– Mert én alfabéta vagyok! Megmondta a tanító úr. Úgy jártam ki négy osztályt, hogy nem tanultam meg se írni, se olvasni. Csak a nevemet tudom leírni.
Mivel harminc év körüli fiatalember volt, ezen alaposan elcsodálkoztam.
– Analfabéta? – kérdeztem megdöbbenve, és Lajos csak bólintott.
Megrendültem, hisz az én életem jóformán az írás és az olvasás körül zajlott. Ötéves koromban megtanultam egyedül olvasni, és első osztályos kisfiam is éppen akkoriban ismerkedett az írás és olvasás tudományával.
Hirtelen, át sem gondolva az ötletem kivitelezésének nehézségeit, megkérdeztem, hogy lenne-e kedve megtanulni olvasni? Szívesen segítenék! –tettem hozzá. De ő megköszönte, aztán el is hárította, mondván, nincsen neki arra ideje! Ott van a kert, kukoricát ültettünk, meg krumplit, kis szőlőnk is van. Meg szeretek főzni is! – mondta és közben az arca felragyogott, ahogy sorolta, mi mindent szokott főzni. Nem kell nekem ahhoz szakácskönyv, itt van minden a fejemben, meg a kezemben, ahogy anyámtól eltanultam.
Így aztán semmi sem változott, jöttek-mentek a könyvek a könyvtár meg a brigád között. Egészen addig, míg a rendszerváltás el nem sodorta a gyárat, meg a Leonyid Brezsnyev brigádot, az összes többivel együtt. Meghalt maga Brezsnyev is, aznap a rádióban egész nap gyászos zenék szóltak.
De a brigádot nem nevezték át, azt mondták, arra a kis időre minek?
Már nem jártak többé hajnalonta a munkásbuszok a távoli falvakból. Ki tudja, mi lett azokkal az emberekkel, találtak-e munkát a közelben? Ezzel kapcsolatban erős kételyeim vannak.
A sors iróniája, hogy ezt az írást egy régi vonalas füzetbe írom, amit az iskolámból hoztam haza. Az igazsághoz tartozik, hogy a szemétből kurkásztam ki. Egyetlen lapján van csak írás, és a borítóján ott van gyöngybetűkkel a hajdani gyerek neve. Kakas Merci, német nyelvtan. 3. a osztály.
Egyetlen házi feladat árválkodik benne, ami így kezdődik: „Peter ist lustig. Peter vidám.”
Mercinek köszönhetően ma én is tanultam valamit.
Elhoztam a füzetet, hogy majd írok bele, kár lenne ezt a szép füzetet kidobni.
2025 03 10
Szóljon hozzá!