Obed már tudta, borzalmas napja lesz. Mikor megérkezett a reptérre, lepillantott, akár egy óvatlan hegymászó, s a mélység megpecsételte a sorsát. Ha lenézel, elnyel a pokol. Figyelmetlenségéért rögtön meg is fizette az árat. Ott volt, élesen és kegyetlenül, mint egy üvegszilánk, mely egyenesen a lelke mélyébe vágott: a zokniján apró, absztrakt sárga folt díszelgett. Ravaszul megbújt a zöld vonalak indái között, akár azt is lehetett volna hinni, maga is csupán egy barátságos levél. Nem csoda hát, hogy reggel elsiklott fölötte a figyelme.
Tudta, meg kéne szabadulnia az átkozott ruhadarabtól, de a zoknik bőröndje alján lapultak, elérhetetlen távolságban, ha meg csak simán leveszi, a cipő feltöri a lábát. Ha nála lenne a zsebkése, levághatná a tetejét, de azt persze nem engedik fel a gépre. Még ha valami csoda folytán sikerülne is előkerítenie egy másik zoknit, akkor is túl késő lenne. A sárga szín már megmérgezte a napját.
Riadtan várta a sorscsapást, míg felszállt a sárga szigszalaggal megerősített szárnyú gépre. Szinte már elhitte, hogy az élet beérte a halál citromszín szalaggal átkötött ígéretével. Eltülekedett a műmosollyal pózoló fiatalok mellett, fel a repülő gyomrába. A számok kellemes gyorsasággal peregtek előtte. Ekkor azonban a balszerencse kimutatta a foga sárgáját.
Tekintetét a poggyásztartóra kötözte, míg bőröndjét megpróbálta felügyeskedni. Minden mozdulata halk és óvatos volt, megpróbált észrevétlenül kifakulni a világból. A táska hangos csattanással zuhant a földre. Az öreg csatok végleg megadták magukat, Obed holmija szanaszét szóródott. Gondos mozdulatokkal szedegette össze őket, hátha nyugalmának szilánkjait is sikerül meglelnie a szürke padlón.
– Hello, Obed.
– Szia, Loretta! – Nem kellett felnéznie, elégszer látta már exneje arcán a bosszús grimaszt, hogy minden ráncát és tüskéjét pontosan lássa maga előtt. Szerencsétlennek szinte senki nem értette elsőre a nevét, akármilyen gondosan artikulálva mutatkozott be.
Csak akkor nézett a nőre, mikor bőröndje már biztonságosan lezárva nyugodott a feje fölött. Doretta még rondább lett, mióta nem látta. Természetesen tetőtől talpig sárgát viselt, az ő színét, ahogy mindig mondogatta, mintha legalábbis ő teremtette volna a napot is. Az arca olyan fakó és folyós lett tőle, mint egy kanál krémsajt. Obed segélykérőn pillantott körbe, de az utolsó szabad helyet elfoglalta egy vörös hajú nő, aki azonnal álomba merült, amint a székhez ért. Kényelmetlenül feszengett a haragosan hallgató Doretta mellett.
– Már hozzám se szólsz? – vetette oda a nő, mintegy mellékesen.
– Bocsáss meg, elkalandoztam. Valóban rég láttuk egymást. Mi történt veled azóta?
– Semmi olyan, amihez közöd lenne. – Egy ideig csak a többi utas zsivaja hallatszott.
– Szép nyaklánc. – Jegyezte meg Obed, hogy oldja a hangulatot, azonban csak egy éles pillantást kapott válaszul.
– Nem mintha bármi oka lenne annak, hogy viselem. Csak a nyakamban maradt.
– Mindegy, úgysem áll jól.
A légi utaskísérő unott arccal magyarázta, mit kell tenni, ha a gép lezuhan, kettétörik, kigyullad, vagy öngyilkos lesz. Obed rosszul leplezett vigyorral nézte Doretta feszülten figyelő arcát, s kézipoggyászából elővette azt az ismeretlen tartalmú újságot, ami valamiért a táskájában maradt. A nő rosszalló tekintete kellemes elégedettséggel töltötte el, öröme azonban nem tartott sokáig. A sorok között elveszve szinte érdeklődni kezdett a feketelyukak iránt, azonban elszalasztotta a kapitány bejelentését, s ijedten elejtette a lapot, mikor a gép megindult előre. Doretta kárörvendően felnevetett. Az újságot természetesen elnyelte az ülések közti titokzatos tér, s még a szomszédok bevonásával sem lehetett előkeríteni. Dorettának időközben megeredt a nyelve.
– Nem fogod elhinni, de a húgomék újabban csirkéket tartanak. – Kevés olyan lény létezett, amit Obed jobban utált a csirkéknél, de Doretta húga közéjük tartozott. A nő emlékezhetett erre, mivel még vagy tíz percig magyarázott. Obed megpróbálta kikapcsolni az elméjét, meglehetősen kevés sikerrel. Már a sülő tojás illatát is érezte, s bár nem szerette, megéhezett tőle.
Mikor az ételszállító kocsik elindultak hosszú és viszontagságos útjukon, Obed elővette a pénztárcáját. Minden igyekezete ellenére egy pillanatra elővillant a belsejébe rakott kép.
– Egy szendvicset szeretnék. – Mosolygott a stewardessre.
– Csak rántottás van.
– De hát a repülő elején ülök! Nem fogyhatott el minden!
– Nem fogyott el. Nem is volt.
A szag valóban az ő szavait igazolta, olyan erővel ült körülöttük, mintha semmi más nem lenne valós. Obed lemondón ingatta a fejét.
– Nem is tudtam, hogy készítenek rántottásat – motyogta maga elé.
– Soha nem tudsz semmit. Néha nem ártana utána olvasnod a dolgoknak. – Obed némán elmerült saját, sárgára meszelt falú poklában, s áldotta a némaságot.
– Jesszus, egy méh! – visított fel hirtelen Doretta. – Csinálj már valamit!
– Majd odébb repül.
– Nyisd ki az ablakot! Te közelebb vagy!
– Ne legyél ostoba, egy repülőn vagyunk!
– Nézz körbe, mindenki más is kinyitja. – Tárta szélesre az ablakot, kitaszítva rajta az apró rovart. A méh makacsul megkapaszkodott a szárnyon. Obed kétségbeesetten tekintett körbe, s be kellett látnia, Dorettának igaza van. A szomszéd ablakból egy kislány buborékfújót lógatott ki.
Tényleg utána kellett volna olvasnom a repülőknek. Régóta nem utaztam.
Azért nem olyan rég. Két vagy három éve. Mennyit változik a világ!
Jeges fuvallat csapta meg az arcát.
– Doretta, lekapcsolnád a légkondit?
– Én meg fulladjak meg?
Obed nem vitatkozott, némán felvette a pulóverét. Mellette Doretta úgy burkolózott sértődött hallgatásába, mintha az valami meleg kardigán lenne.
A férfi egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett, hogy felkutassa elveszett újságát, ám azt valami feketelyuk nyelhette el.
Ijedten beverte a fejét, mikor nyávogást hallott. Felegyenesedett, s körbetekintett, ám sehol nem látta a szűnni nem akaró hang gazdáját.
– Volt egy macskánk. Egy vörös.
– Te is hallod?
– Nem hallok semmit.
Ekkor másik szomszédjának táskája is Obed lábára huppant. Nem volt kedve arrébb zavarni. A méh kárörvendőn nézte. Jeges félelem kúszott fel Obed gerincén, ahogy az apró ízeltlábak a gép törzse felé araszoltak. Amint a sárga csíkos rovar a gép oldalára lépett, a ragasztószalagok felmondták a szolgálatot. Obed oldalra zuhant, az öv a gyomrába mélyedt…
…és fáradtan pislogott a sárga plafonon elé úszó vörös macskafejre. Felesége, Doretta türelmetlenül rázta a vállát.
– Ébredj már fel, lekéssük a gépet!
Szóljon hozzá!