Alkonyhasadás
az alkony kék burka megrepedt.
a repedésbe mártom deres szememet,
míg elérem a csillagokat.
követem a visszhangokat,
a fehér szilánkok suttogását,
Budavári Zoé írásai
Tükörtánc
Felsiklanék a víztükörre,
hogy megérintsem az ég arcát.
Örök kékség venne körbe
és újszülött némaság
Repedés
ezüst tükörbe nézve állok
ezüst tükörben állva nézek
ezüst fényű arcot látok
ezüst fényű arcom véres
mi vöröslik a tükrön túl?
Kontár munka
Reggel lett. Megint. Fáradt sóhajjal nyugtázom az idő képzeletszegény vánszorgását, s megpróbálok visszamerülni az álom színpompás ködébe, de persze ismét kudarcot vallok. Ennek is az átkozott fény az oka! A nap megint felkelt. Nem számít, hogy sebesen suhannak tova az órák, vagy lassan vánszorognak a túlsúlyos pillanatok, a nap minden egyes reggel felkel.
Határtalan égi fény
hömpölygök és áradok
most víz most már láng vagyok
éj mélyén égő szikra
az álom aláhulló szirma
szertelenül szállok a széllel
a föld maradni kérlel
Kórókór
fekete ketrecben
pihen a harmat
csak hallgasd
karcos hangú
légzését
Bizalom játék
Érzem, hogy jön.
Nem látom, mert elbújt
a tükörben.
Nem láttam, mert ott volt
a múltban.
Nem jelezte semmi jöttét,
Hírmondó
Darabokra tört emlékek, halott idők közt fekszem. Nem akarom kinyitni a szemem, de muszáj, valami megmagyarázhatatlan borzalom tágra feszíti, kíméletlenül feltárva a valóságot. Mintha letépné rólam óvó csend-köpenyemet, az összes érzékszervemet egyszerre rohanja meg a világ. Csak szilánkokat, élesre csiszolt darabkákat érzékelek belőle.
Ha véget ért az ősi harc
Véget ért az ősi harc
harcos, ereszd le pengéd!
Szívd magadba a diadalt
– másképp sosem tennéd.
Hagyj békét a halottnak!
Megtette, mit a sors kívánt.
Lassan hullunk alá…
Lassan hullik alá a kő…
Ezüst fényét elnyeli a mély
Bezárul, majd kinyílik egy kéz
Lassan hullik alá a kő…
Nem simul többé tenyérbe
Halkan végezi be végre