Budavári Zoé írásai

Volt egyszer egy ember. Már első ránézésre látszott, hogy nem akarod tovább nézni, s mégis mindenki képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Ha végigment az utcán, az emberek utána fordultak, majd lehajtott fejjel, rettegve továbbsiettek, próbálván úgy tenni, mint akik soha nem jártak ott. Egyszóval igen különös szerzet volt.

Volt egyszer egy ember. Kinézetre egészen átlagosnak tűnt, semmi rendkívüli nem akadt benne. Nem volt szarva, patája, agyara vagy karma, még csak a tekintetében sem lapult különös, nyomasztó mélység. Hétköznapi arca megmaradt egész nap, alkonyat után is teljesen emberien, bár általában kissé fáradtan festett.

Állsz egy ajtó előtt. A kezed a változás, a kilincs az út, amit meg kell tenned. Tétován nézel magad elé, nem tudod, mihez kezdj most, hogy elérted a célod. Ha kinyitod, megtudod, mi van a túloldalon, az illúzióid szertefoszlanak, egy árnyalattal tisztább képet alkothatsz a valóságról.

Micsoda a lélegző alkony?
Fájdalmakba menekülő sorskeresés.
A fájdalomban egyszerű megtalálni önmagadat.
Ki vagyok én? Aki sajog.
Ez még nem a végső válasz, sokkal többek vagyunk fájdalomnál és szenvedésnél

Az író az első pillanattól látta, hogy Pírea más. Több volt, mint a karakterek, akik a történetekkel suhantak ki és be az elméjébe, hébe-hóba megállva egy-egy könnyed beszélgetésre. Nazim rögtön tudta, hogy szeret a hársfák alatt ülni, míg mézbarna fürtjei között méhek repkednek.

Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon a kuka tetején. A dátum másnapi volt. A papíron eredetileg csupán a monogramja szerepelt, de valaki, a félreértést elkerülendő, fölé írta a nevét is. Milyen figyelmes!  Gondolta, miközben óvatosan lefejtette a karszalagot az alatta heverő almacsutkáról. Szárnysuhogás közepette mellé szegődött a piszkosfehér tollú madár.