Olvadó lombkorona
Alkonyt lop a hajnal,
a fák koronája a napba olvad.
Altatót dúdolnak az arany tollak
a szunnyadó erdőnek.
A fák egymás után eldőlnek,
de nincs ott senki aki hallja.
Budavári Zoé írásai
Mélykék
Óvatosan néztem a mély kékséget. Ma a bal szememből buggyant felszínre, s a bordáimnál bukott alá. Olyan, mintha hiányozna belőlem egy rész. Nem fájt, nem sajgott, egyszerűen csak nem volt. Néha elfelejtkezem róla, s óvatlanul belezuhanok.
Bár
Lépegető utcák, suhanó lábak,
tánc ritmusra peregnek tova.
Lágy fény pettyezi a fákat,
az est csendesen gyűl sötét sorokba.
Vígan írom az életem,
Mélykék ima
Belenéztem ebbe a hömpölygő, mélykék imába. Esküszöm, olyan mélyre meredtem, amennyire csak tudtam! Egy rémisztő pillanatig alábuktam önmagamba, átcsapott fölöttem az éber álmok kavargó tengere. Az eltemetett emlékek sziszegve ólálkodtak körülöttem, rongyosra hasadt testükről szürke por pergett alá.
rügyfakadás
egy sárkány szeretete
vergődik a fában
repülni szeretne
de visszarántja az álmodó erdő
éhség
Az éhség tudata nyomasztó.
Nem az, hogy van,
hanem hogy nem szűnik.
Hiába etetem,
Csak nő.
Mikor felhasad az ég…
21 minden felfelé hajlik majd, akár a verdeső szárnyak
20 mennyei béke hömpölyög a lelkekben.
19 ürességre lelünk a magasban.
18 eltörik utolsó tükrünk.
17 énekelni fogunk, könnyű, puha csendben lebegve.
Alkonyi tánc
Pernye hull az égből:
széthulló lelked üde pora száll hajadba.
Ropog a tűz, mint a szakadó hó
a szél könnyedén szárnyal
csak merülj el és sodródj a tánccal
engedd, hogy átjárja minden tagod
erdőálom
Némán elheverek a földön,
mint a békélt arcú hullák.
Lélegzetemmel bőrömbe öltöm
a láthatatlan ereket,
amikben az erdő pulzál.
Történet egy különös emberről
Volt egyszer egy ember. Már első ránézésre látszott, hogy nem akarod tovább nézni, s mégis mindenki képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Ha végigment az utcán, az emberek utána fordultak, majd lehajtott fejjel, rettegve továbbsiettek, próbálván úgy tenni, mint akik soha nem jártak ott. Egyszóval igen különös szerzet volt.