erdőálom
Némán elheverek a földön,
mint a békélt arcú hullák.
Lélegzetemmel bőrömbe öltöm
a láthatatlan ereket,
amikben az erdő pulzál.
Mohává válok, fűvé, sárrá,
szótlan gyökereket eresztek,
magam is szótlan létté avanzsálok,
szirmokon függő mennyországgá.
Elnyelem magam egészben,
szívemen hosszú, sötét árok,
fejemen rothadó lombkoronák.
Vesztünkké áldjuk az emberséget,
ahogy élővé érek, úgy hűl ő holttá.
Vörös fény csorog a lombokon át.
Reszketőt lélegzek, talán utolsót.
A gyökerek lelkem fonják.
Magamba szívom, elnyelem egészen,
világfából növesztek koporsót,
sötét törzsű kőrissé nyúlok.
A rengeteg elnyelt egészben,
alattam végtelent álmodik a föld.
Határtalanná nyúlt utakon kúszok,
magamba szívom a végtelent,
mielőtt némán alakot ölt
és a kőrisfa ágára akasztja fel magát.
Fenn már káosz bimbózik, a béke lenn
kimondatott, mennyé dörgött.
Lélegzem, mielőtt magába szív a halál,
titokká gyűlök, mit csak az erdő látott.
Kihűlt testtel heverek a földön,
s kergetem a lidérces erdőálmot.
Szóljon hozzá!