Óvatosan néztem a mély kékséget. Ma a bal szememből buggyant felszínre, s a bordáimnál bukott alá. Olyan, mintha hiányozna belőlem egy rész. Nem fájt, nem sajgott, egyszerűen csak nem volt. Néha elfelejtkezem róla, s óvatlanul belezuhanok. Napok telnek el félhomályos álomképek és hűvös látomások között sodródva, mire újra felszínre bukkanok. Az érkezés lassú, mégis hirtelen. A hullámok könnyedén partra vetnek, de kell egy kis idő, mire visszahúzódik.
Soha nem tűnik el teljesen, nem engedi el a kezemet, csak hátralép. Minduntalan követ, hiába rohanok a világ végéig. Már nem is tudom, előle menekülök, vagy magam elől.
Én vagyok, de nem egészen. A részem, mégis mintha valaki máshoz tartozna. Egy ismeretlen ismerős, aki valamikor mellém szegődött a múlt félhomályos árnyai közül, s most már kínos lenne elismerni, fogalmam sincs, kicsoda.
Néha mintha ő se tudná, én ki vagyok. Bámul, mintha nem értené, hogy kerültem ide. Arrébb lépek, kényelmetlenül toporgok. Nem hagyja, hogy hátrahagyjam, mélykék árnyai körülöttem siklanak. Némán néz rám. Nem egészen gyűlölettel, inkább valamiféle különös ígéret van a szemében. Elfeledett szavak oszladozó álmok csontjába vésve. Nem akarom érteni. Újra elindulok, de óvatosan, az egész világ fakóvá kopott – elég egy erősebb mozdulat, s a mélybe zuhanok.
Néha megszólal – mögöttem, körülöttem, általam –, de szavai legtöbbször áthullanak a valóságon, sokszor hozzá sem érnek. Szörnyű és gyönyörű dolgokat érez és gondol általam. Az én lelkemből, az én elmémből, az én véremből alkot, a végére egészen elveszek önmagamban.
Suttog. Szüntelen. Ilyenkor egy különös tájról mesél. Különös, de nem idegen. Túl sok mindent temettem már a mélyére. Kezdetben békés volt és megfoghatatlan. Ma már én vagyok. Szavai a hullámok fölé emelkednek. A csontjaimon dörömbölnek, néha az ajkamon is kibuknak.
Néztem ezt a különös kékséget. Most először valóban tudni akartam, mi van benne.
Szóljon hozzá!