Alkonyt lop a hajnal,
a fák koronája a napba olvad.
Altatót dúdolnak az arany tollak
a szunnyadó erdőnek.
A fák egymás után eldőlnek,
de nincs ott senki aki hallja.
Az Álmodó már rég magára hagyta
a rengeteg vérző kérgét,
üresen ásít a zöldellő fél-vért,
mellyé egykor önmagát óvta.
Csillagokat átkozott a tóba
mikor itthagyott minket.
Megkopott tekintet
röppen a száradó ágra.
Mint aki a végzetét várta,
eldől az öreg kőris törzse.
Az Álmodó már csak a halált örökölte
a Naptól.
Minden elenyész ha rátekint,
szeme röppen,
karja tétován int
s térdre roskad az ősi rengeteg,
a hegy magába zuhan,
a tűz fellobban majd kialszik,
a hegyek remegnek,
a folyók mederré kopnak.
Csak a madarak
emlékeznek már Rád.
A Nap is leszakadt az égről
a szemedet keresve.
Emlékszel még,
hogy egykor szeretted?
Emlékszel, hogyan omlott porrá
a Nap Birodalma,
hogy sújtott le az ég
ezüst fényű kardja,
hogy hullott keserű jajgatássá az erdő?
Emlékszel, milyen fájdalmas
mikor a bőröd alatt valaki felnő
és már nem képes hinni
de felejteni sem engedik a szívében növő tollak?
Emlékszel még, hogyan kell az ég szabadságát
a bőrödbe inni?
Hogy térhetsz haza ha az erdők már
az elmédben se nőnek
és helyükön háború alakja van
minden bárányfelhőnek?
Hogy térhetsz haza,
ha az álmodó fák
már nem téged hívnak,
csak valakit aki majdnem voltál?
Ne keresd az alkonyt.
A hitetlen már színvak.
Már csak a madarak emlékeznek Rád.
Csak ők látták,
hogy a fák lombjába nőttél,
s a Nap tüzétől megfosztva magad,
madárrá olvadtál.
Te emlékszel még rájuk?
Még mindig tollakból nőnek a szavak
éneklő bőrödön?
Ugye gondolsz még rájuk?
Az alkonyt már nem nézheted,
de az eget most látjuk
először.
Hajnalodik.
Ideje visszatérned
susogva mesélni
az ég végtelen erdejét.
Szóljon hozzá!