Mikor, kinek és hogyan mondhatom el?

(Kis illemtani morfondírozás)

A cím kérdését akkor tesszük fel magunknak, ha lenne közlendőnk mások számára, de nem vagyunk abban biztosak, hogy szabad-e, érdemes-e örömeinkről, gondjainkról beszámolnunk.

Mivel társadalomban élünk, természetesnek látszik az a szándék, hogy szüntelen törekszünk embertársi kapcsolataink megteremtésére, illetve megőrzésére. Ám nehéz eldöntenünk, hogy mikor, kinek és hogyan mondhatjuk el az éppen aktuális közérdekű gondolatainkat.

Faluhelyen régebben sok alkalom adódott arra, hogy összejöjjenek a barátok, rokonok, ismerősök a közösségben végzett munkák során. Főleg a szüret, kukoricafosztás, betakarodás, cséplés, erdőirtás, építkezés idején került sor a közelmúlt fontosabb eseményeinek elbeszéléseire, megvitatására. Napjainkban ezek a munkaalkalmak már nem léteznek; így érthető, hogy sokan kirekesztődnek a helyi közösségekből, és fokozódik a falusi lakosság elszigetelődése, magányosodása. – Nagyobb városainkban legfeljebb egy-egy társasház lakói ismerik egymást. Értelmes kapcsolat csak igen ritkán alakul ki közöttük. Régebben a kis utcák lakói még gyakran beszélgettek egymással. – Az említett történelmi változásoknak is szerepük lehet abban, hogy falun és városban egyaránt kisebb zavarok támadhatnak a kommunikációban.

Néhány zavaró tényezőt említek.

Nem vagyok biztos abban, hogy a kisebb sikereimről érdemes tájékoztatni barátaimat. Tartok ugyanis attól, hogy ezt kérkedésnek „önfényezésnek” tekinthetik. Ide tartozik az a felfogásom, hogy illik mindig önfeledten, őszintén örülni barátaim, de különösen a fiatalabb generáció sikereinek. A dicséretből, elismerésből még a sok sem sok! Tanítom magamat arra, hogy ébren figyeljek a jó hírekre, és szinte rögtön (postafordultával) méltassam a kiváló teljesítményeket. Azt tapasztaltam, hogy a szülők számára is nagy öröm, ha gyermekük sikeres a tanulásban vagy például a sportban. A gratulációt igyekszem időben eljuttatni a címzetteknek még levél formában is. (Mondván: „A szó elrepül, az írás megmarad!”)

Nem örülök annak, ha írásaimról nem küldenek legalább pár soros véleményt barátaim. Sajnos, az is előfordul, hogy hetek, hónapok után sem kapok választ a levelemre. Ezt durvaságnak, műveletlenségnek tekintem, ezért nehezen viselem el. Eldöntöttem, hogy ezt a sérelmet nem hagyom szó nélkül. Határozott hangú levélben írom meg az engem levegőnek néző, egykori barátomnak, hogy befejezettnek tekintem a vele való kapcsolatomat.

Bizonytalan vagyok abban, hogy kinek és hogyan mondhatok bármit a politikai nézeteimről. Kiderült ugyanis néhány esetben, hogy nem vagyunk azonos hullámhosszon barátaimmal. Kínos az a pillanat, amikor lelepleződöm. Sokan szinte elnémulnak, ha megtudják, hogy „melyik oldalhoz tartozom”. A védekezésemnek egyetlen módja: a politikai témákat kerülnöm kell beszélgetéseink során. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszakítom a kapcsolatomat azokkal, akikkel vitáim voltak és vannak.

Tanárként sokszor tapasztaltam, hogy a dicsérettel többre mentem, mint a korholással és a büntetéssel. Nagy-nagy tapintat kell ahhoz, hogy családunkban kellőképpen tudjam motiválni unokáimat a tanulásban és minden más iskolai tevékenységben. Szerintem a példaadásban lehetek elsősorban unokáim segítségére. Sok példát tudnék itt felsorolni arra, hogy a tapintatos kéréseim, bírálataim után váratlan sikereket értem el unokáim tanításában.

Idős korára néha „megvilágosodik” az ember. Sokáig maradi nézeteim voltak a házassági kapcsolatokról. Egészen addig, amíg kezembe nem került Márai Sándor egyik filozofikus írása, amelyben újszerűen magyarázta a házassági kapcsolat lényegét. Szerinte téved az a férj, aki mindenképpen kisajátítja magának feleségét, megtörve a Társ önállósodási szándékát, és szinte rabszolgájának tekinti feleségét. Súlyos gondolat. De hogyan lehet ezt értelmeznem? Amit én gondolok e felismerés kapcsán, az vajon elfogadható-e mások számára? Beszélhetek-e én erről a témáról gyermekeimmel, unokáimmal? Sok tabu él még mindig a házasság értelmezése körül a társadalomban, de érdemes-e nekem ezekkel a vélekedésekkel hadakoznom?

Hatalmas téma a családi és más titoktartás kérdése. Lehet titoktartás az apa–anya relációban, és lehetnek titkok a gyermek–szülő kapcsolatban? Néha még a gyermekek is titkolóznak egymás között. Addig nincs baj, amíg csak ezek a titkok témái: eldugott pénz ajándékokra; elrejtett ajándék szülinapra stb. Sok baj származik abból, ha a családban valaki eltitkolja a gyakori rosszullétét. Ha időben kiderül a betegség oka, van esély a gyógyulásra. Szerencsés esetben nincs semmiféle titkolózás a családban!

Nem vagyok biztos, hogy minden kérdésben igazam van. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy írásom nyomán széles körű társadalmi vita fog kibontakozni. Dőreség lenne azt hinnem, hogy megtaláltam a bölcsek kövét.

Miért tettem közzé gondolataimat a címül írt témában? Nem tudtam magamban tartani mindazt, amit még tovább gondolásra érdemesnek tartottam.

Rám is érvényes a mondás: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!” (Karinthy Frigyes)