Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt uránvárosi lakásában fölidézte életútját, és elárulta, hogy a Mecseki Ércbányászati Vállalat (MÉV) Ércdúsító Üzeme (ÉDÜ) volt a munkahelye, örömmel fedeztem föl, hogy egy ideig egy helyen dolgoztunk – én a híres Hadobás-laborban mintavevőként – úgy, hogy nem ismertük egymást.
Ismeretségünk levéltári évtizedeimre esik, amikor oly sok jeles kutatóval együtt ő is sűrűn megfordult intézményünkben. Milyen büszke volt szlovák őseire, vezetéknevénél vigyáznunk kellett, hogy mindig kitegyük az ý-betűt…
Esztergomban született 1938. január 26-án, ott is érettségizett 1956-ban. A Veszprémi Egyetem sav-műtrágya szakán diplomázott 1962-ben. Pécsre a már említett MÉV ÉDÜ-höz került 1962-ben, ahol előbb fődiszpécser, majd üzemrész vezető, 1967-től pedig üzemegység-vezető lett 1991-ig.
Vezetői munkája mellett a vegyipari szakmunkás tanfolyamok előadójaként is tevékenykedett. Egyik utolsó munkájaként meg is írta munkahelye történetét. Már csak azért is fontos volt ez a munka, mivel ez az üzem már nem létezik, az uránbányászat megszüntetésével együtt az üzemet is lebontották. Ő volt ennek az üzemnek az utolsó vezetője…
Szakmai közéletében a Magyar Kémikusok Egyesületében és a Pécsi Akadémiai Bizottság (PAB) ritkafém szakbizottságában tevékenykedett. Szívügye azonban a numizmatika és az éremgyűjtés volt. A Magyar Numizmatikai Társaság tagjai közé 1982-ben lépett be.
A Magyar Éremgyűjtők Egyesülete megyei szervezetének egyik alapítója lett 1966-ban, 2006-ban pedig elnöke. Együtt tevékenykedett itt kedves barátaival, Hágen Józseffel és dr. Süle Tamással. Megírta a pécsi, a mohácsi, a szigetvári és az esztergomi szükségpénzek történetét. Társszerzőként pedig a Pécs-Baranya Numizmatikai Bibliográfiáját állította össze. Hágen Józseffel közösen megírták Az éremgyűjtés története Pécsett és Baranyában című munkájukat. A Pécsi Dénárt hosszú időn át szerkesztette kedves barátaival, Hágen Józseffel és dr. Süle Tamással.
Természetesen ekkor leváltárunkat is fölkereste, azonban kutatói figyelme a helyi ipartörténet felé vonzotta. Így született meg az Elfeledett pécsi iparosok című kötete. Tanulmányait az azóta megszűnt Pécsi Szemlében is megtaláljuk. Ebbe a sorba illeszkedik az a haláláig tartó közös munkakapcsolatunk, amelynek során a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamarában megtartott, általam összehívott és vezetett gazdaságtörténeti konferenciákon ő rendszeres előadó volt, és előadásai nyomtatott formában megjelentek.
Munkáját a rendszeresség, pontosság, alaposság jellemezte, számos helyi gazdaságtörténeti munkája az addig nem kutatott területekre terjedt ki. Kitüntették a Széchenyi Ferenc emlékéremmel és a Magyar Numizmatikai Társaság Réthy László díjával. A városvédők országos Podmaniczky-díjának javaslatában a Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület részéről magam is közreműködtem.
Szeretett feleségét betegsége miatt hosszú időn át ápolta. Sokunkat mélyen lesújtott az ő halálhíre, amikor lánya közölte velünk a gyászhírt, a pécsi temetői tisztelgést, és az esztergomi temetést. Egy, a szakmájában, a szakmai közéletben, a helytörténeti kutatásaiban értékes szakembert vesztettünk el, és ami a legfájóbb, egy emberséges férfiút! Kedves János, nyugodj békében, nem felejtünk el, megőrizzük emléked!
Szóljon hozzá!