Reggel lett. Megint.
Fáradt sóhajjal nyugtázom az idő képzeletszegény vánszorgását, s megpróbálok visszamerülni az álom színpompás ködébe, de persze ismét kudarcot vallok. Ennek is az átkozott fény az oka! A nap megint felkelt. Nem számít, hogy sebesen suhannak tova az órák, vagy lassan vánszorognak a túlsúlyos pillanatok, a nap minden egyes reggel felkel. Neki mindegy, hogy tiszta, vagy felhős az ég, szakad a hó, eget rengető kánikula van, vagy csontig hatoló hideg. Reggel van, úgyhogy felkel. Komolyan nincs ennél jobb dolga? Nehézkesen felemelem a fejemet, s óvatosan kisandítok az ablakon.
A ragyogó, sárga golyóbis némán függ az égen, fénye már elmosta a hajnal vörösét.
– Nincs jobb dolgod? – Morgom, de nem válaszol. Pár pillanatig bosszúsan bámulom, majd tovább kapom tekintetem az égre. Zöld utóvillanások lebegnek a szemem előtt. De mennyivel jobb ez így! Egyszerűen tűrhetetlen, hogy az ég meg kék! A víz, a távoli hegyek, a jég, meg… meg egy csomó virág mind-mind itt kéklik és senki nem tesz ez ellen semmit! Vak ez a világ? Nem látja, hogy a kék a legrandább szín? Mire jó egyáltalán? Még így, a fénytől félig megvakulva is látom, hogy a zöld sokkal szebb.
Nehézkesen feltápászkodok, bár semmi kedvem nincs az egészhez. Persze a hideget is pont reggelre kellett tenni! Egyszerűen borzalmas a tervezés ilyen mértékű hiánya! Az ember felkel reggel, meglátja a sok hideget meg kékséget meg fényt és elmegy a kedve az egész élettől. Miért nem lehet a reggeleket egy kellemes nyári éjszakára időzíteni, amikor meleg van és sötét, hogy legyen idő hozzá szokni a fényhez, és az ég is zöld??
– Bárcsak zöld lenne az ég! – Sóhajtok fel, mint egy utógondolatként, majd kelletlenül tudomásul veszem a tényt, fel kell ébrednem és el kell indulnom.
…
Reggel lett. Megint.
Fáradt sóhajjal nyugtázom az idő fantáziátlan vergődését, s megpróbálok visszamerülni az álom csodálatos ködébe, ám természetesen ismét kudarcot vallok. Ennek is az a nyomorult sötét az oka! Az árnyék megint felkelt. Nem számít, hogy sebesen suhannak tova az órák, vagy lassan vánszorognak a túlsúlyos pillanatok, az árnyék minden egyes reggel felkel. Neki mindegy, hogy ömlik az eső, piros hó esik, kiszáradt az ég, vagy mindent elborít a köd! Reggel van, úgyhogy felkel. Komolyan nincs ennél jobb dolga? Lassan, megfontoltan felemelem a fejemet, s óvatosan kisandítok az ablakon.
A selymes árnyék némán függ az égen, sötétje már elmosta az ég zavart pírját.
– Nincs jobb dolgod? – Morgom, de nem válaszol. Pár pillanatig bosszúsan bámulom, majd tovább kapom tekintetem az égre. Fertelmesen zöld. Hát komolyan nincs senki, aki látná, hogy mi folyik itt? A fű, a fák, az erdők közelről, a rétek, meg… meg egy csomó növény mind-mind itt zöldell és senki nem tesz ez ellen semmit! Hát nincs egy épeszű lény a világegyetemben?
– Bárcsak kék lenne az ég! – Sóhajtom. Az embernek így teljesen elmegy a kedve a létezéstől. Mintha valami amatőr rakta volna össze a világot!
És még meleg is van.
Szóljon hozzá!