1914. Szarajevó – 20.

A temetés lefolyása – 3. rész

Az elmúlt részben kezdtem meg a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) után a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) híreinek közlését a temetésről. Ebben a részben folytatom – ismét az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével, szintén a július 4.-i szám alapján. (A közcímeket itt szintén kiemeltem.)

 

„Requiemek mindenfelé.

Prága, július 3. (Eredeti távirat.) A bécsi gyászszertatás alkalmából, az itteni összes templomokban délután 4-től öt óráig zúgtak a harangok. Az iskolákban nincs előadás.

Bukarest, július 3. (Eredeti távirat.) Károly király a trónörökös pár halála folytán egyhónapos gyászt rendelt el. Szombaton pedig ünnepélyes gyászistentisztelet lesz.

Bécs, július 3. (Eredeti távirat.) Berlinben, Münchenben és Pétervárott is holnap tartják meg az ünnepélyes requiemeket.

Belgrád, július 3. (Eredeti távirat.) Ma délelőtt tíz órakor a katholikus (sic!) templomokban gyászistentisztelet volt, amelyen részt vettek Sándor régens-trónörökös az udvartartással, Storck lovag osztrák-magyar követségi tanácsos ügyvivő, a követség és a konzulátus tagjai, (Nikola) Pasics miniszterelnök a miniszterekkel, az egész diplomáciai kar, a Belgrádban időző szerb tábornokok, a szerb katonai és polgári hatóságok fejei, a szerb külügyminisztérium valamennyi tisztviselője, az osztrák és a magyar kolónia tagjai. Az istentisztelet után Sándor trónörökös, valamint a többi jelenlévők az osztrák-magyar ügyvivőnek mély részvétüket fejezték ki.

 

Az arstetteni (artstetteni) temetés.

Bécs, július 3. (Eredeti távirat.) A trónörökös pár holttesteit szállító különvonat ma este 10 óra 50 perckor indult el a nyugati pályaudvarról Pöchlarnba. Ezzel a vonattal utazik az elhunyt főherceg udvartartása és (Karl Freiherr von) Bardolff ezredes, szárnysegéd is. A menet éjjel 12 óra 27 perckor érkezik Pöchlarnba, ahonnan a holttesteket reggel fél három órakor szállítják át a Dunán. A tisztek leemelik a koporsókat, és a készen álló halottas kocsikra viszik. A kocsikat kompon szállítják át a Dunán.

Reggel fél négy órakor érkezik a halottas menet Arstettenbe. A koporsókat a plébánia templomban ravatalozzák fel. Papok és apácák felváltva imádkoznak a koporsók körül. Holnap reggel 6 óra 25 perckor a nyugati pályaudvarról Károly Ferenc József főherceg, Lobkovitz (Lobkowitz) herceg kamarai elöljáró az elhunyt főherceg katonai irodájának tagjai, a 7. ulánus ezred tisztjei és még néhány előkelőség különvonaton Pöchlarnba utazik, ahova 8 órakor érkezik meg. A kerületi főnök fogadja az érkezőket, akik azután automobilon Artstettenbe kastélyba (sic!) mennek, ahová 8 óra 20 perckor érkeznek meg.

A másik udvari vonattal, mely 8 óra 5 perckor indul a nyugati pályaudvarról, utaznak Zita, Mária Terézia, Mária Annunciata, Mária Jozefa főhercegnők, Miksa főherceg, Albrecht württenbergi herceg, Miguel braganzai herceg, Teréz braganzai hercegnő, Alfonz bourboni (sic!) herceg, Des Neves infánsnő, Lichtenstein Erzsébet Amália hercegnő, Lichtenstein Lajos herceg, Hohenberg Miksa herceg, Hohenberg Zsófia hercegnő, Hohenberg Ernő herceg, Thun Jaroslav gróf, Thun grófnő és leányai, Schönburg-Glauchau gróf és grófné leányával, Wurthenau gróf és grófnő, Nostitz Lipót gróf és grófnő fiaikkal, Chotek Henriette grófnő, Chotek gróf és más arisztokraták, Valits gróf vezérőrnagy, Rummerskirch bárónő, Bardolff ezredesné, Lanjus grófnő és kísérete 9 óra 47 perckor érkezik Pöchlarnba.

Artstettenben (sic!) ünnepélyes requiem lesz, mire délelőtt 11 órakor Donner lelkész a holttesteket beszenteli. A 4. dragonyosezred és a 7. ulánus ezred tisztjei háromnegyed 12 órakor a koporsókat a sírboltba viszik, ahol újabb beszentelés után örök nyugalomra helyezik a trónörökös párt. Negyed 1 órakor az odaérkezett személyiségek visszatérnek Bécsbe…”

Most nézzük ugyanezen szám „Hírrovatunk” rovatát.

 

„Gyászol a főváros,

fekete pompával siratja Ferencz (sic!) Ferdinándot, a szerencsétlen trónörököst, akire még egy hét előtt kíváncsi várakozással tekintett fel hatvan millió ember. A házakon végig hatalmas fekete zászlók, hosszú és lengő gyászdrapériák, amelyek az ereszek négy emeletes magasságából a földszintig nyúlnak, a konzulátusokon félárbócon csüngnek az idegen zászlók, a török félhold, a német sas és az olasz kereszt. De ez a gyász csak külső, maga Budapest népe hamar napirendre tért a merénylet felett. A katonazene elnémult, de az Erzsébet-kioszkban polgári zenekar játszik, a királyné szobra előtt nagy tömeg hullámzik, gyermekek futkosnak, vidám zaj és kacagás mindenütt.

Tudja isten, valahogy másképpen képzeltem el a fővárost, amikor egy koronát váró fő hullott a porba. S este a Dunaparton korzózik Budapest elegáns népe. S itt is vidáman zajong a sok ezer ember, csak a hidak fekete lobogói, és a hajók lecsüngő zászlói jelzik az országos gyászt. Szemben a hivatalos Magyarország: a királyi várpalota. Zárkózott és néma a fényes épület, lobogó nem leng rajta, mert ennek homlokára soha nem ütnek (sic!) zászlót.

De a budai oldalnak egyik kimagasló pontjára kitűztek egy fekete lobogót, amely uralkodik a paloták, a folyam és a hegyek felett. Este van már, a partokon óriási néptömegek, és Buda mögött leszáll a nap. Aranyban izzik a paloták orma, bíborban lángol a hegyek gerince, és a vérvörös háttérben ott lobog komoran a fekete zászló. És aki megáll e zajló tömeg között, aki látja ezt a hatalmas képet, annak éreznie kell, hogy itt egy ország szíve dobban, és éreznie kell, hogy itt a középpontja az országos gyásznak, amelyben egy nemzet gyászolja elveszett trónörökösét. Raab Andor”

 

„Gyászharangok

kongnak-búgnak, a nemes magyar nemzet gyászhimnusza zokog a szomorú melódiában… A nehézkes, nyári szellő gyászlobogókat lenget, az aranyos nap sugára ijedten törik meg félelmes posztók feketeségében… Nemzetek tépik meg ruhájukat, két-egy ország lakossága hint hamut a fejére. Díszes, ijesztő ravatalon kiterítve, örökre összekulcsolt kezekkel fekszik a monarchia trónörököse, leendő királya és császárja, a férfiúi erények megtestesítője, és mellette az igazi női ideál, a hitvesnek és anyának mintaképe.

Ez emberpárnak a tragikuma ritka és megborzongtató. Ártatlan halottai és áldozatai veszedelmes, őrült képzetüknek, halottak, kiknek büntetlenül kellett bűnhődniök (sic!). Meg kellett halniuk valamiért, amit még el sem értek, ami csak a jövőben csillogott feléjük. Itt kellett hagyniok (sic!) örökre azokat, kiket az uralkodásnál, az országaiknál is ezerszer jobban szerettek, a gyermekeiket. És most egy fényes kastély szomorú zugában zokog három szegény árva. két fiú és egy lány.

Csak félig értik meg a történteket, de azt egész súlyával érzik már, hogy nem lesz soha többé, aki pótolni tudná az ő jóságos édesapjukat és anyjukat. Gazdag árvák, és mégis annyira szegények… De nemcsak az árvák és a két nemzet gyászol, hanem megremeg egész Európa szíve is. Olyan férfi szűnt meg élni, kinek trónra léptétől azt vártuk, hogy olyan erős, hatalmas lépés lesz az, hogy egész vén Európa korhadt deszkázata meg fog reccsenni belé.

És ezt az emberi életet semmisítette meg aljas, mocskos és bűnös kezekkel egy ellenséges, nyugtalan kis nemzet vétkes és aljas gyermeke. Rettenetes nap volt az Szerajevóban (sic!), véres napja marad a történelemnek. Egy autóban egymásra boruló pár, a gyermekekhez röppenő utolsó sóhajjal együtt elröppenő két élet. Most pedig a ravatal fölött a bécsi kápolnában egy sok megpróbáltatáson keresztül ment, öreg ember gyászol… Ájtatos fohász hagyja el ajkukat…

’Felséges Urunk! Nemzetek jóságos igazságot osztó atyja! Sok emberi szenvedésben és megpróbáltatásban megnemesült, magasztos alakod olyan szeretettel lebeg most előttünk, mint eddig még soha. Remegő szívvel vártuk, hogy felgyógyulj betegségedből, és most százszoros félelemmel és szeretettel kérjük az istent: álld meg a mi ősz királyunkat egészséggel, hogy elbírja a súlyos csapást, mely görnyedt vállaira nehezedik. Áldd meg a mi jóságos uralkodónkat még soká, nagyon soká munkabírással, mert most oly nagy szükségünk van az ő bölcs, békés vezetésére, mint a csecsemőnek anyja emlőjére.

Engedd Mindenható, hogy annyi súlyos szenvedés után most már békében, nyugodtan élhesse le szent életét. Add, hogy az ő nemes uralkodása legyen példaképe a mi új trónörökösünknek, hogy az is szeresse, becsülje a szegény magyar nemzetet, mint ahogy a magyar nép szereti a dinasztiát! …’

…Gyászharangok kongnak-búgnak: ilyenképpen zokog a nemes magyar nemzet gyászhimnusza a szomorú melódiában… László Ferenc.”

Ezt a részt két egyházi gyász-hírrel zárom – szintén a július 4.-iki számból.

„A dunamelléki református püspök körlevele. Baksay Sándor dr., a dunamelléki református egyházmegye püspöke, akinek fennhatósága alá tartoznak a baranyamegyei (sic!) egyházközségek is, a következő körlevélben emlékezett meg a trónörökös pár meggyilkolásával ránk szakadt országos gyászról:

Nagytiszteletű és Tisztelendő Uram! Értesítem a Dunamelléki református Egyházkerület (sic!) összes lelkészeit és egész közönségét, hogy Ő császári és királyi Fensége, Ferencz (sic!) Ferdinánd trónörökös és fenséges neje, Hohenberg Zsófia folyó év június hó 28-án borzalmas merénylet áldozatai lettek. A megrendítő országos gyászban fájdalmas részvételünk céljából elrendelem, hogy Egyházkerületünk összes templomaiban a harangok a temetés napjáig minden nap, egyszersmind a temetés órájában is meghúzassanak (sic!), tornyainkra és összes középületeinkre a gyászlobogó kitétessék: végül a temetést követő vasárnapon a rendes délelőtti istentisztelet keretében gyász istentiszteket tartassék  (sic!). Istennek kegyelme legyen hazánkon. Kunszentmiklós, 1914. június 29. Baksay Sándor dr. püspök.”

„– A pécsi izraelita hitközség (sic!) részvéte. A pécsi izraelita hitközség elöljárósága nevében Justus Miksa alelnök ma meleghangú sürgöny útján fejezte ki részvétét ő Felségének a kabinetiroda útján, Ferencz Ferdinánd trónörökös és nejének váratlan elhunyta felett. A fenséges elhunytak lelki üdvéért a szokásos ima mai napon, szombaton a muszáf ima keretében fog a zsinagógában kegyeletes módon végeztetni.

Egyben az elhunytak emlékezetére harminc napon át a szokásos halottas mécses fog meggyújtatni (sic!). A hagyományos gyász leteltével tartandó gyászistentiszteleten Perls Ármin dr. főrabbi fog emlékbeszéd keretében kifejezést adni a nagy veszteségnek, amely hazánkat és nemzetünket érte.”