Átverés

 

Azon a napon, amikor betöltötte 98. évét, furcsa érzések kerítették hatalmukba. Nem voltak sem kellemesek, sem rosszak, csupán idegenek, különlegesek, melyekhez foghatót hosszú élete során soha nem érzett. Jelnek fogta fel fura állapotát, melyet az Univerzum ki tudja hányadik bugyra küld neki, azzal a frappáns üzenettel, hogy készüljön. Mindennek, amit az emberi faj földi létnek nevez, itt és ma vége szakad. Legalábbis számára.

Amikor ezek a szavak értelmet nyertek agya „fordítói központjában”, furcsamód nem pánikolt be, még csak meg sem lepődött, hiszen mire is várhatna egy majdnem teljes évszázadot megért aggastyán, mint az utolsó függönyzuhanásra, amikor is kihúnynak a reflektorfények s a világ fülledt nézőtere kiürül. Még szép, hogy ezt valaki-valami be is jelenti neki, hogy felkészülhessen az utolsó „jelenetre”.

Első lépésként kinyitotta az összes ablakot, hogy friss levegőhöz jusson. Aztán nekifogott a lakás rendbetételéhez, hogy azok, akik merev teste fölött körbejáratják majd tekintetüket, semmi kipletykálni valót ne találhassanak. Ne mondhassák, hogy lám-lám, bizony meglátszik az asszonyi kéz hiánya, minden szanaszét, az ablakok legalább két éve nem láttak vizet. Kellett neki egy életen át „legénykedni”, hogy megőrizze féltett függetlenségét.

Kimérten tett-vett, mint aki rég átgondolt, alapos tervet teljesít. Előbb a fehérneműjét osztályozta: az alig viselteket gondosan összehajtogatta és a szekrény fiókjába sorjázta (lehet még valaki hasznukat veszi), a többit egy fekete szemeteszsákba pakolta. Így járt el ingeivel, öltönyeivel, nyakkendőivel is. A zoknikat válogatás nélkül kidobta. Aztán a lábbelire került a sor. Lekefélte, bekrémezte, fényesre suvickolta őket, aztán katonás sorban elrendezte egy alacsony szekrényke polcain. A konyha kövét meg a hófehér csempét illatos mosószerrel tisztította fényesre, az edények közül pedig kiselejtezte a mázasakat, melyek már  régen idejüket múlták. Estére minden ragyogott. Ágya mellé kikészítette a tejeskávé színű öltönyét, hozzá egy vadiúj almazöld inget és barna-narancs-csíkos nyakkendőt pásszított. Aztán még egy utolsó pillantást vetett a szoba-konyhás legénylakásra, melyet az utóbbi közel negyven évben csak akkor hagyott el, ha erre feltétlen szükség volt. Elégedetten tért nyugovóra, azzal a mély meggyőződéssel, hogy másnap már nem itt ébred.

Bő tíz órát aludt és olyan frissen, kipihenten ébredt, mint ifjú korában egy fárasztó munkanap után. A májusi nap már hétágra sütött, a madarak reggeli röpgyűlésüket ülték a kert fáin, az ablak alatti orgonabokor pedig illatos virágdíszben pompázott.

Nagyokat szippantva a mézes levegőből, kilépett a teraszra. Elégedetten járatta körbe tekintetét a gondozott ágyásokon, a kert bimbózó almafáin, aztán  kávét főzött és csészéjével komótosan befészkelte magát egy  fonott vesszőfotelbe. Csak mikor az utolsó kortyot hörpintette ki bögréjéből, futott át emlékezetén a tegnapi üzenet. Ezek szerint átverte őt az Univerzum. Egy jó nagy hazugságot súgott a fülébe, s ő, a vén bolond, beadta a derekát. Csibészesen elmosolyodott: neki így is megfelelt. Akár tegnap, a furcsa üzenet átvételekor, egy csöppet sem méltatlankodott. A lakás ragyog a tisztaságtól, s lám ő derűsen élvezi a tavasz ajándékait. Még húszéves korában sem volt ilyen gondtalan. Arról az időszakról csak a folytonos aggodalom és szorongás jut eszébe. A világ forrongott, ő hónapokig nem talált magának munkát, s a lány, akinek elejtett zsebkendőjét ma is őrzi, rá sem akart pillantani. Ő volt az első és utolsó szerelme, ha egyáltalán annak lehet nevezni azt a kesernyés tépelődést.

Visszagondolva sejtelmesen mosolygott, mint ahogy tapasztalt férfiak szoktak a gyerekes túlkapásokon. Nem érzett szemernyi csalódást sem. Tudta, hamarosan a halál is eljön, de úgy látszik ez az orgonaillatos májusi éjszaka nem volt ínyére.