Fekszem az ágyon, ujjaimmal
végig simítom a csuklómat
borító vékony, hófehér bőrömet.
Elnézem, ahogy a kék erekben
lefelé fut fürgén a sötét vérem.
Emlékszem, már gyermekkoromban
is elbűvölt a látvány, ugyanakkor
megrémített, hogy mindössze
ez a fehér bőrfelület, amely
olyan, mint valami ősi pergamen,
csupán ez véd meg a külvilágtól.
Ennyi választ el engem, aki a bőrbe
kötve élek, mindattól, ami rajtam
kívül létezik. Nem valami nagy védelem,
és nekem mégis így kell leélni az életem!
Erre gondoltam hét-nyolc évesen.
Ez a hófehér bőr, amivel én magam
egészen összenőttem, megélt velem
hetvenegy évet. Megsimítom, és
látom, mint futnak lefelé a bőröm alatt,
hordozva sötét véremet, a hihetetlen
kék erek. Meghat ez az állandóság,
és védtelenségem tudata. Fekszem
az ágyon, és már nemcsak az ereket
bámulom, hanem jól tudom, itt
fut le előttem az egész életem.
2025 10 07
Szóljon hozzá!