Ne szólj róla magasztos szavakkal,
téglaként ott van ősi falakban,
rajta szépapák erős ujjnyoma,
egy madár sem énekelt úgy soha,
ahogy anyák fonták bölcsődalba,
szívüket-lelküket kölcsönadva,
óvták, ringatták újra meg újra,
aztán az est szép álomba fújta.
Ne szólj róla, ha fals a pátoszod,
csupán ünnepnapokon pártolod,
pedig ott sétál az utcazajban,
sok közöny között, ahol csak baj van,
emberséget ad a pillanatnak,
ami nem látszat egy kirakatban,
nem szemekbe ordító vad plakát,
padként pihenni kínálja magát.
Ne szólj róla, ha nem hiszel benne,
könnyű léhaság kilóra venne,
mert nem egyszerű lépést tartani,
vélni, kopott már, ami hajdani,
szelíden hallgat, míg más tetszeleg,
olyan, mint könyvekben a metszetek,
felfedezni benne egy kéz nyomát,
nem túléli, megelőzi korát.
Ne szólj róla, ha jól nem ismered,
bár noszogat közlési ingered,
nyelvét, zenéjét föld népe szülte,
Isten ajándékaként becsülve
utódok őrizgették és védték,
hát ne legyen benned mára kétség,
ki itt világra születik sírva,
fejfájára magyar szó lesz írva.
Érzed majd, ha megérint legbelül,
mint mikor lábad táncra penderül,
vagy meghitt imára anyád hívna,
pedig sírján könnyed virágszirma,
majd akkor keresd a szót, egyetlent,
azt a gyönyörűséges kegyetlent,
ami éget és kiolthatatlan,
majd rájönnél, hogy kimondhatatlan!
A Magyar Kultúra Napjára.
Szóljon hozzá!