Az Anyanyelvünkért Emlékéremmel kitüntetett Korzenszky Richárd OSB-vel a Pesti Vigadóban beszélgetünk 2025. november 13-án az Anyanyelvápolók ünnepségén.
Csorna és Kapuvár világa milyen alap élményeket adott Önnek gyermekként?
(Fotó: Thaler Tamás, forrás: Wikipédia)
Csornán születtem, a csornai kórházban. Azóta emlékezetem szerint egyetlen éjszakát sem töltöttem Csornán. Csorna világát csak annyira ismertem, amennyit édesapám állatorvos kollégája meglátogatásakor megláttam belőle. A csornai premontrei közösség újjáéledésének tanúja lehettem, közvetve talán segítője is.
Kapuvár a gyermekkorom világa. Az általános iskola különösebb hatást nem tett rám. Gyerekként ott éltem meg a „létező szocializmus”, illetve a kommunizmus lélekölő valóságát. A tanítást elsőben még imádsággal kezdtük, majd jött az „Egy a jelszónk a béke”, amit egy időre felváltott a Sztálin- kantáta: „mert szívünk kitárul nagy Sztálin szavára, és boldog az ember, ki róla dalol”. Megéreztem valamit a diktatúrából, kuláknak mondott tisztességes emberek meghurcoltatásaiból, államosításból. A szüleim biztos otthont teremtettek számunkra. Négy generáció ült néhány éven keresztül az ebédlőasztalnál. Édesapámat gyakran elkísértem, láttam megszületni kiscsikót, kismalacot, borjút. Láttam kimúlni árokszélen igavonó gebét. Közel kerültem a természethez, amikor a Kis-Rábában horgásztam, még nem volt „szabályozva”, igazi élő víz volt. Korcsolyázás a zsebkendőnyi Váti tavon, biciklizés Veszkényig meg vissza, autóvezetés édesapám mellett, foghattam a kormányt, amikor leért a lábam, a gázpedált is nyomhattam.- Egy hagyományos, a hagyományait büszkén őrző paraszti társadalmat láthattam, hagyományos vallásossággal, tömött templomot az ünnepeken, emberközelben élő lelkipásztorokat: három káplán is volt, meg a barátok temploma, hozzá még a gartai plébánia. Együtt éltünk barátságban a zsidó családokkal: a mi lakásunk mellett a bérházban három másik zsidó család lakott, a szomszéd házban ugyancsak zsidók éltek. Természetes volt, hogy ők péntekeste, amikor beállt a szombat, a szomszédban lévő zsidó imaházba mentek. Mi pedig vasárnaponként szüleimmel együtt a Fő téren lévő nagytemplomba.
Láttam május elsejei felvonulásokat, volt menet április 4-én is. A házunk előtt mentek el a felvonulások. Könnyű volt kilépni a menetből. És volt menet, de ez már nem felvonulás 1956-ban. Kapuvártól nincs messze az osztrák határ…
1955-ben Pannonhalmára kerültem a gimnáziumba, attól kezdve Kapuvárra már csak látogatóba mentem haza, amíg édesapám meg nem halt. Azóta évente egy-két alkalommal fordulok meg gyerekkorom városában. Temetőlátogatás nagyszüleim sírjánál, vagy éppen egy előadás, esetleg ünnepi templomi szolgálat. Szívesen megyek, ha hívnak. Meghatódva hallgatom, hogyan emlékeznek vissza sokan szüleimre.
Nővérem a kapuvári gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt. 1958-ban érettségizett. Hivatalos levelet kapott az iskolától, az osztályfőnök és az igazgató aláírásával, pecséttel ellátva: Az iskoláztatási bizottság vallásos meggyőződése miatt továbbtanulásra nem javasolja. Felszólítjuk, szakítsa meg a kapcsolatot a családdal, helyezkedjen el a termelő munkában, és a mozgalomban szerzett érdemei alapján kísérelje meg a továbbtanulást. (Zárójelben mondom: tizenkétszer felvételizett sikeresen, hol ide, hol oda – mindig sikeres volt a vizsga, csak éppen helyhiány miatt elutasították…)
Mikor és hogyan fogalmazódott meg Önben először, hogy szerzetes szeretne lenni?
Amikor a pannonhalmi gimnáziumba kerültem, az elején nem nagyon foglalkoztatott, hogyan tovább. Aztán úgy gondoltam, állatorvos leszek, mint apám, nagyapám, nagybátyám. Egy időben nagyon vonzott a film. Majd harmadikos gimnazista korom második felében éreztem, hogy nekem jó Pannonhalmán lenni. Nehéz megfogalmazni, miért. Nem voltam kitűnő tanuló, sok minden más is érdekelt a tanuláson kívül. Egy olyan közegbe kerültem, ahol különböző emberekkel találkoztam, akik nem voltak tökéletesek, de a nagy többségük elkötelezetten végezte a szolgálatot. Jó légkör volt a gimnáziumban, és közvetlen kapcsolatban voltunk szerzetes tanárainkkal. Csak később döbbentem rá, milyen nagyszerű emberek tanítottak bennünket. Úgy éreztem, nekem itt kell maradnom. Vonzott a pannonhalmi bazilika csendje, békéje. Szüleim nem beszéltek le róla, de nem is bíztattak. Ez az én döntésem, mondták. Csak amit vállalok, azt hűséggel, becsülettel vállaljam. Hát így lettem bencés 1959. augusztus 6-án, amikor a Miklós keresztnevet a Richárd szerzetesi névre cseréltem. Pontosabban: ezt a nevet kaptam.
Miért éppen a magyar–orosz szakot választotta az ELTE-n?
Amikor beléptem a bencés rendbe, az állam és az egyház között 1950-ben megkötött megállapodás értelmében a bencések kizárólag tanítással foglalkozhattak. Két gimnáziumban, Győrött és Pannonhalmán. Az állami tantervek, tankönyvek, előírások köteleztek bennünket is. Szerettem volna a magyar szak mellett angol vagy német szakot választani. Főapátunk, Legányi Norbert megszólított: Richárd testvér, orosz szakosra volna szükség… Tudná vállalni? Igent mondtam. Ezért lettem magyar- orosz szakos középiskolai tanár.
1994-ben került Tihanyba. Amikor először felment az apátság dombjára mint házfőnök, perjel: mi járt a fejében?
1994. október végén kerültem Tihanyba. Plébánosnak. Nem házfőnöknek, nem perjelnek. Nem volt még Tihanyban bencés közösség. Ketten voltunk Lövey Félix atyával, majd csatlakozott hozzánk a Brazíliából hazatért Magyar Szervác testvér. Hamarosan Pannonhalmáról jött hozzánk, hogy segítsen a lelkipásztori munkában (hét miséző hely tartozott hozzánk), Gombos Cézár atya.
Hogy mi járt a fejemben? Őszintén szólva: mit keresek én itt? Olyan feladatot kaptam, amihez nem értek. Az iskola, az oktatásügy némi túlzással a kisujjamban volt. De a falusi lelkipásztorkodás teljesen idegen terület volt számomra. Sose készültem rá. Nem értettem hozzá. Tulajdonképpen nem is voltam képes arra, hogy az elvárásoknak megfeleljek. Nem magamtól jöttem Tihanyba, hanem engedelmességből. Az akkori pannonhalmi elöljáróm, Várszegi Asztrik főapát úr döntése volt, én pedig megpróbáltam engedelmesen elfogadni. Nagyon nehéz volt az első három-négy év. Egy darabjaira szedett, felállványozott templom, tárgyalni hatóságokkal, restaurátorokkal… Az államosított apátsági épület visszavétele, felújítása… Új kiállító hely építése… Nem akarom részletezni, magam is megijedek, ha visszagondolok rá.
Ön sokszor mondta, hogy Tihany „vallási, kulturális és közéleti központ” is lett. Mi volt a tudatos koncepció e mögött?
Az, hogy Tihany „vallási, kulturális és közéleti központ” – ezt a kifejezést én sosem használtam. Mások fogalmaznak így. Az én szándékom az volt, hogy ha már Tihanyba kerültem, akkor próbáljuk meg jelenvalóvá tenni a bencés szellemiséget. Próbáljunk hitelesen jelen lenni. A monostorok mindenütt valamiképpen igazodási pontok. Az épületet a hatályos törvény szerint „funkcióra” kaptuk vissza, ez a funkció pedig a kulturális tevékenység. A múzeummal együtt vettük át, és valamiképpen folytatni kell mindazt az értéket, ami itt mégis jelen volt. „Isten veled, Tihany!” – volt a címe egy nagy újságcikknek, amelyben szomorúan jegyzi meg a cikk írója, hogy jönnek a bencések, itt többet igazi kortárs művészek kiállítási lehetőséget nem kapnak, stb. Meg kell nézni az elmúlt három évtized kiállítóit, kiállításait… Voltak orgonahangversenyek, majd egyre több kórus jelentkezett, hogy szívesen énekelnének a szentmisén vasárnap. A környékben élő volt diákjaink sokat segítettek, hogy el tudjak igazodni az egyáltalán nem egyszerű társadalmi közegben. Az ő igényük volt, hogy jó volna találkozni, szervezzünk előadásokat. Így jött létre a Tetőtéri esték néven ismertté vált előadássorozat, mostanra közel háromszáz előadással. Más egyházi iskolák öregdiákjai is szívesen jöttek ide: amíg a „covid” nem vágott be, addig évente egyszer volt egy ilyen találkozási alkalmunk. Beszélhetnénk az ünnepeinkről is: Szent Benedek atyánk ünnepe márciusban és júliusban, Szent Ányos ünnepe novemberben. A húsvét előtti szent három nap, vendégekkel, lelkigyakorlatos jellegű előadásokkal, szép liturgiával. Valamiképpen megérezték sokan, hogy szívesen látjuk őket. Vendégházat építettünk, akkorát, amekkorát a hatóságok akkor engedélyeztek. Örülök, hogy a fiatal rendtársaknak, akik a felelősséget és a munkát átvették, sikerült kibővíteniük. Nem volt semmi különleges vízióm, csak a hiteles jelenlét. Hála Istennek valami történt. Én pedig hálás lehetek az Úrnak, hogy ott voltam, amikor mindez megtörtént.
Előadásában beszélt a „holisztikus emberről”. Hogyan írná le röviden: ki az a holisztikus ember?
Ez egy komolyabb előadás témája volna. Röviden: az az ember, aki tudatosan benne él a nagy „egészben”. Aki tudja, megéli, hogy a tetteinek, kapcsolatainak következményei vannak. Minden mindennel összefügg. Az apostol, szent Pál ezt így mondja az Istenről: „Benne élünk, mozgunk és létezünk.
Ön sokszor szólalt meg közéleti és társadalmi kérdésekben is. Miben látja ma a keresztény ember felelősségét a nyilvánosságban?
A keresztény ember része a társadalomnak. Felelőssége van a köz ügyeiért. Határozottan képviselnünk kell a krisztusi értékeket. Egy pillanatnak élő, érdekelvű társadalomban egy távlatokkal rendelkező, értékelvű életformát kell megjeleníteni. Nem szabad együtt úszni az árral. Észre kell venni, hogy mennyire kiszolgáltatottá teszi az embert ez a konzumista, hedonista, individualista világ. A kereszténység nem jelentheti azt, hogy kivonulunk a világból. Felelősek vagyunk az emberért. Szolidaritás nélkül nincs kereszténység.
Írás közben a lelkész, a tanár vagy a „civil olvasó” szempontjait tartja inkább szem előtt?
Elsősorban azokra gondolok, akiknek szánom az írást vagy a bármiféle megszólalást a médiában. Nem vagyok propagandista. Nyolc évtizeddel a hátam mögött sok mindent láttam, megéltem, végig gyötrődtem. Nem szeretnék senkit „meggyőzni” – ez azt jelentené, hogy legyőztem a másikat. Hitelesen szeretnék közvetíteni gondolatokat, és szeretném, ha az olvasó vagy hallgató szabadon eltűnődne, elgondolkodna.
Van olyan könyve vagy írása, amit ma már másképp fogalmazna?
Általában úgy írok, hogy előtte hetekig vagy napokig gyötrődöm, majd leülök a számítógéphez és megírom. Ha csak tehetem, még mielőtt nyilvánosságra kerülne, elolvastatom másokkal, akik ismerik a gondolkodásmódomat. Magam magamtól nem változtatok, úgy hagyom, ahogy első lendületre megfogalmazódott. Vállalom így a hibázás lehetőségét is.
Számos díjat, elismerést kapott pályája során – köztük Szent István-emlékérmet, Prima Primissima és Magyar Örökség díjat is. Ezek közül melyiknek a történetét érzi a legbeszédesebbnek?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, ha az ember elismerést kap. De egyiket sem fogom magammal vinni, amikor itt kell hagynom ezt a világot. De hogy ne térjek ki a kérdés elől: az 1994- ben, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban végzett tevékenységem után kaptam a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét. Úgy érzem, megszolgáltam érte. Nem csak magas vérnyomást kaptam, hanem ezt az elismerést is
Mit jelent Önnek személyesen, amikor egy-egy település – például Kapuvár vagy Tihany – díszpolgárává választja?
Díszpolgára vagyok Kapuvárnak, Révfülöpnek és Tihanynak. Úgy érzem, akik erről döntöttek, azért tették, mert valamit jelentett a tevékenységem számukra. Egyszerűen örülök neki.
Hogyan éli meg az „emeritus” létet: tehermentesítésnek, új szolgálati formának, vagy inkább csendes háttérmunkának?
A közelmúltban készült velem egy életút-interjú, aminek a címe: Ajándékként fogadom el… Az „emeritus lét” leginkább azt jelenti, hogy mentesültem a felelősség terhe alól. De amennyire az egészségem, az erőm engedi, segítek, ahol tudok. Ha hívnak, szívesen tartok előadásokat, lelkigyakorlatokat, vendégszolgálatokat. Ez az állapot megajándékoz a csenddel. Az olvasás és írás lehetőségével. És hadd tegyem hozzá: az elcsendesülésben az elmélyült imádság lehetőségével is.
Mit tanult az idősödésről, amit fiatalon egyáltalán nem látott, nem sejtett?
Elméletben tudtam, a gyakorlatban most megélem: az élet nélkülem is megy tovább. Ez nem azt jelenti, hogy fölöslegesnek érzem magam. Csak tudatosítom, hogy nem én vagyok a világ közepe.
Sokan küzdenek időskorban magánnyal, félelemmel. Mit mondana nekik szerzetesként és lelkipásztorként?
Meg kell találni minden nap a szépet. Örülni kell az élet apró ajándékainak is. Rácsodálkozni a természet szépségére. Elfogadni a segítséget másoktól. Tudomásul venni, hogy a fizikai erőim fogynak. Legyen bátorságuk ahhoz, hogy kimondják fájdalmaikat, de örömeiket is. Amíg tudnak segíteni máson, legyen bátorságuk segíteni. Ez sokszor lehet akár csak egy egyszerű telefonhívás.
Ön hol látja ma a remény konkrét jeleit a magyar egyházban és társadalomban?
Jézus nem egy tömegmozgalom élére állt. Jézus arra adott példát, hogyan kell élni. A kereszténység nem doktrína, hanem életforma. A hagyományos vallásosság, a népegyház már nem létezik, legföljebb csak nyomokban. Mindig voltak és vannak ma is kis közösségek, amelyekben él elevenen az Istenbe vetett hit. Tanulni kellene a kudarcokból. És észre kellene vennünk az élet jeleit. Mert vannak. Fiatalok és öregek között egyaránt. A paphiány (összefügg a gyermekvállalástól való félelemmel, a több gyermekes családok hiányával) ráébreszti az embereket, hogy a kereszténység nem a papok ügye. Az egyház nem a papokból áll, hanem a Krisztusba vetett hitet hitelesen megélők közössége. És a pokol kapui ezen nem fognak erőt venni.
Ha egy mondatban kellene üzennie a fiataloknak, mi lenne az az egy mondat?
Egyetlen mondat, pontosabban két szó. Jézus gyakran mondta: Békesség! Ne féljetek!
Szóljon hozzá!