Szemben velem, az asztalon egy fotó áll:
életem egyik legjobb képe. Elmélázok a
láttán: milyen szép volt a nő, aki egykor én
voltam! Legalábbis abban az időpillanatban.
Soha nem gondoltam szépként magamra,
mindig a hiányosságokat láttam. De ott, abban
a maglódi kertben, árnyas fák alatt, ahol minden
évben egyszer összegyűltünk, egykori munkatársak,
barátok, béke volt és szeretet. Sokan közülünk már
nem élnek, előre siettek. Akkor árnyas fák és kéklő ég
alatt, tavasz és nyár határán, tudom, boldog voltam.
Talán ötvenéves lehettem, tele várakozással és
reménnyel, siettem elébe a Sorsnak, nem tudván,
mit tartogat még nekem az életem. Ez az érzés
szépíthetett meg. Ma már csak emlékképe él
bennem annak a hajdani asszonynak, aki voltam.
A kert is az emlékek távolába süllyedt, vele a termő
gyümölcsfák, a sok virág, és az árnyas fák.
2025 11 25
Szóljon hozzá!