Érzelmek. Hullámok. Megfoghatatlan átalakulások. Mindez három szemszögből. Eltérő helyszínek és idősíkok. És valahol mindezek összeérnek. Erre született egy alkotás, egy film.
Az emberi agy működését már évszázadok óta tanulmányozzák. Szép, ígéretes eredményekkel büszkélkedhetünk, bár ma is vannak olyan vak foltok, amik titkokat rejtenek.
Mindenki másképp működik, mondhatnánk. Térben, időben, korban más és más érzelmek érnek életünk során. És mi mit tehetünk? Alkalmazkodunk hozzá, túlélünk. Az agyturkászok eredményeiről már több könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre.
De vajon a társaink, a növények hogyan élik meg a rájuk ható ingereket? Netalán-tán éreznek, vágyódnak, félnek, szeretnek? Erre mindeddig sokkal kevesebb válasz született.
Az oktalan állat siratja a borját, de vajon hogy érez egy fa, vagy egy falevél, aki földhöz rögzítve, onnan táplálkozva éli le életét. Vagy netán egy cserepes virág.
Rájuk kevesebb figyelmet fordítunk. Legfeljebb akkor, ha „nemesítjük” őket, saját kedvünkre, hasznunkra. Majd utána büszkén mutogatjuk ország-világ előtt az „alkotásunkat”.
Talán abból indulunk ki, hogy nekünk, embereknek is alkalmazkodnunk kell a kor kihívásaihoz, így, ennek a logikának megfelelően a növények, állatok is velünk kell „fejlődjenek”, átalakuljanak.
De vajon, valaha is „megkérdeztük” őket, hogy akarnak-e?
Nem. Inkább azt mondjuk, ők alkalmazkodnak és túlélnek. Vagy elpusztulnak. Esetleg új fajoknak adják át a helyüket.
Akkor a teremtés még nem fejeződött be? Netán Istenek vagyunk, mi, a teremtés koronái?
Vagy csak ezt hisszük. Öntelten. Pedig sokszor volna mit tanulni a társainktól, állatoktól, növényektől.
Ez utóbbiak „érzelmeiről” szól Enyedi Ildikó filmje, a Csendes barát. Szándékosan nem szóltam szinte semmit a film cselekményéről. Mindenki szűrje át a saját szűrőjén a látottakat, tapasztaltakat, és gondolkozzon el azon, hol is az ember helye ebben a világban.
Állítólag, érző lények vagyunk, bár tetteink sokszor megcáfolják ezt.
Gondolat és lélekébresztő alkotás.
Talán, még nem késő.
Szóljon hozzá!