Jól emlékszem, a fiam születése napján
a drága jó Restár papa volt velem. Neki
nem kellett mondani, mi történik éppen:
gyerekei, unokái és az élet megtanították
neki: szülni fog a menye! Megszületik a
legkisebb ugribugri, a cancurák! Pedig még
három hét lett volna a kitűzött időpontig, de
az én kisbabám már világra akart jönni.
Papa mindent tudóan mosolygott rám, míg
befűtött, majd ebédet főzött nekem: mennyei
tökfőzeléket! Azóta minden évben, ha tehetem,
annak a napnak az emlékezetére tökfőzeléket
eszem. Akkoriban még nem volt az Ár utca
sarkán telefonfülke, messzire kellett elmenni
hogy működő telefont találjon az ember.
De ő elment, hívta a fiát, hogy elmondja neki:
siessen haza, mert dolga lesz! De nem érte el, így
aztán, mikor már biztos volt, hogy indulni kell,
taxit hívott. Így esett, hogy a kavargó hóesésben
1980. január huszonnyolcadikán este egy nő vitt be
a kórházba. Emlékszem, épp a felüljárón haladtunk,
alattunk a régi Fradi-pálya, mikor azt mondta: meg
ne szüljek neki a kocsiba! És hozzá csengő hangon
nevetett. Soha többé nem láttam őt, pedig
szívesen elmeséltem volna neki, hogy angyal volt
a szememben, aki, mintha nem is egy kopott
taxival vitt volna el a Saláta utcából a Bakáts térre,
s onnan az emlékezésbe, hanem a hóviharban
versenyt futott az idővel, és a lehetetlent győzte le.
- december 1.
Szóljon hozzá!