___Tizenhat éves voltam, magas, nyúlánk, szőke, amikor találkoztam életem szerelmével és romba döntőjével.
___Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban; nagyon sok szerencsétlen ember él a Földön. Én csak egy vagyok közülük. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Én is megtanultam, mi a veszteség. Bár fogalmam sincs, miért élek még, de élek. Illetve dehogynem tudom: a fiamért. Miatta muszáj életben maradnom, hogy legyen, aki várja, ha szabadul a börtönből.
___Dolgos, szorgos családba születtem. Édesapám, mint a környékünkön gyakorlatilag minden férfiember, bányász volt. Anyám ugyanott, ahol apám, a helyi bányánál, az irodán dolgozott. Olyan gyönyörű pár voltak, hogy az esküvői fotóik hosszú évtizedekig a fényképész kirakatát díszítették. Anyu tiszta, meleg otthont teremtett számunkra, apu pedig kellemes körülményeket, anyagi biztonságot. Szinte mindent megkaptunk, amire csak vágytunk abban a kis bányászfaluban. Emellett rengeteget beszélgettünk, kártyáztunk, társasoztunk és még ennél is többet nevettünk. Sem az öcsém, sem én sosem kaptunk fenyítést. Dorgálást, büntetést igen, de mindig meg is érdemeltük. Apu gyakran mondogatta, hogy én vagyok a szemefénye. Büszke volt rám, mert jól tanultam a középiskolában is. A dicséret kitűnő hajtómotor volt, iparkodtam megfelelni a szüleim, különösen apu elvárásainak, ami meg is látszott a jegyeimen.
___Serdülőkoromban a fiúk meg-megnéztek, mert hamarabb értem, mint a többi lány. De kit érdekeltek a fiúk!? Nagyon jól elvoltam a barátnőimmel, sokat bolondoztunk. Abban az időben csak zsúrokba, teadélutánokra mehettünk. Igaz, néha elszöktem egy-egy diszkóba, akkoriban nagy divat volt az, ám csak az idősebbeket engedték be, kis csitrik nem járhattak oda. De tizenhat éves létemre magas voltam, nyúlánk, fejlettebb az átlagnál, simán beslisszoltam és ott találkoztam életem szerelmével és romba döntőjével. Csak négy évvel volt idősebb nálam, sudár, sportos testalkatú, igazi görögös arcélű férfiszépség – a szememben legalábbis az volt. Mint utóbb kiderült, más szemek is elhomályosultak láttán. Teljesen, tökéletesen belezúgtam, ahogy azt akkoriban mondtuk. A szüleim persze tiltottak tőle. Anyám hisztérikusan zokogott, apám előbb türelmesen, a józan eszemre apellálva próbált beszélni velem, majd kiabált, hogy elrontom az életem, az a fiú semmirekellő, szélhámos alak. Majdnem elcsattant egy pofon is. Bárcsak csattant volna!
___Pontosan emlékszem: 1976. december 4-én ugrottam ki a szobám ablakán, egyenesen Johnny karjaiba. Nemcsak tizenhat voltam, magas, nyúlánk és szőke, hanem tapasztalatlan, vagy mondjuk ki: hülye is. Hol itt, hol ott húztuk meg magunkat. Imádtuk egymást. Előbb Johnny édesanyja enyhült meg irányunkban, befogadott bennünket magához. Nagyon hamar, a következő évben, két nappal Valentin-nap előtt házasodtunk össze. Hiába voltam jó eszű, jó tanuló, szófogadó gyerek, a hormonjaimnak nem tudtam parancsolni; otthagytam a középiskolát és csak Johnnynak éltem. Volt egy motorja. Hogy mi milyen sokat robogtunk azzal! Egész Cornwallig eljutottunk. Sosem feledem, ahogy álltunk a sziklák szélén és néztük, amint a tenger próbál felkapaszkodni hozzánk, de nem tud, mindig visszacsúszik. Nagyon reméltem, hogy a házasságunkat és az életünket a szikla jelképezi és nem a tenger. Útközben ott ettünk és ott aludtunk, ahol épp megéheztünk, ahol épp elfáradtunk. Nagyon boldog voltam és büszke, mert láttam az emberek szemében, hogy szép párnak tartanak bennünket; csak néhány öreg csóválta a fejét, de azt gondoltam, pukkadjanak meg! A szüleim is belátták, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, velünk. Az esküvőnk után kilenc hónappal, karácsonyi ajándékul aputól megkaptam a szülei házát. Kicsi volt, de takaros. A munkától sosem féltem, a szüleim ebben is példát mutattak nekem, így hát örömmel álltam neki csinosítani kis lakunkat.
___Johnny áruszállítóként dolgozott egy bútorbolt alkalmazásában. Én alkalmi munkákat vállaltam, házaknál takarítottam. Nem fizettek túl sokat, de a néhány font mellé kaptam tojást, zöldséget, sőt néhanap még tyúk is került a kosaramba. Megéltünk. Szerelemtől eltelve vártam haza a férjemet és ő eleinte sietett is haza hozzám. Szabadidőnkben továbbra is motoroztunk. Nem tudtunk betelni a szabadsággal, amit ez adott nekünk. Bár én kezdtem kicsit rosszul érezni magam a motor nyergében. Először csak a kanyarok nem tetszettek, aztán a sebesség sem. Egy nap egy szerpentin kellős közepén kidobtam a taccsot. Nem gondoltunk arra, hogy terhes lehetek. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy szülők leszünk. Johnny engem okolt, amiért nem védekeztem. Feszültek voltunk, veszekedtünk, nem tudtam tartani a számat, visszabeszéltem. Akkor még nem ismertem a feleségek aranyszabályát. Igaz, megismerve sem tartottam be. Talán a felelősség ijesztő terhe miatt a férjem az egyik nagy veszekedésünk hevében kirántotta a konyhaasztal fiókját és kést szorított a torkomhoz. Rettentően megijedtem. Nem a késtől, hisz sikítottam is, hogy „Öljél meg! Öljél meg!”… Az rettentett meg, hogy darabokra hullhat az életünk. Hogy amit elképzeltem, amire vágyom, azt csak én akarom. Azt hiszem, abban a pár percben lettem gyerekből felnőtt. A félelem tett azzá. Ráadásul senkihez sem fordulhattam vigaszért. A szüleimhez egyrészt azért nem mertem menni, mert akkor be kellett volna ismernem, hogy igazuk van, másrészt azért, mivel féltem, arra kényszerítenének, hogy hagyjam el a szerelmemet. Mert a félelmem ellenére még nagyon szerettem őt.
___Az idő sietett a segítségünkre. Lassan rendeződtek a dolgaink. Johnny láthatóan nagyon szégyellte azt, amit tett. Ugyan bocsánatot szóban nem kért, de a viselkedése újra szeretetteljes lett. Talán felismerte fékezhetetlen természetét, s ahogy csak bírta, igyekezett kordában tartani. Én meg valahova, az agyam hátsó zugába pakoltam a szorongásomat. Hovatovább el is felejtettem, hogy félnem kéne tőle. A karácsonyunk békességben telt el, s néhány nap múlva megérkezett a trónörökös.
___A kis Johnnyval köszöntöttük az újévet. Mintha lemásolták volna az apját, aki nagyon büszke volt a fiára. Hetekig ünnepelte a világra jöttét. Szerencsére volt elég anyatejem, tudtam magamból táplálni a kis jövevényt. Az első kétségbeesésünk után, hogy vajon mit is fogunk kezdeni egy ilyen aprósággal ilyen fiatalon, elöntött bennünket a boldogság. Úgy éreztük, alkalmasak vagyunk a szülői feladatra, sőt, mi majd sokkal jobban fogjuk csinálni, mint a szüleink. Johnny újra olyan volt, mint régen: kedves, előzékeny és szerelmes. Imádta a fiát, mindent összevásárolt neki.
___Azt hittük, amíg szoptatok, nem eshetek teherbe. Rosszul tudtuk. Tizennyolc évesen a második gyerekemet vártam. És naphosszat a férjemet. Őt sokszor hiába. Teljesen elfordult tőlem és a fiunktól. A motorja hátsó ülésén már nem én ültem. Más lányokkal és nőkkel vette be a kanyarokat, jutott fel különböző csúcsokra. Megdöbbentem. Hisz olyan szép vagyok még, hisz olyan csodás családunk van! Lassan megszületik életünk másik szemefénye. Nem tanulva a késes esetből, óriási patáliákat csaptam, de én húztam a rövidebbet. Johnnyból előtört a rosszabbik énje. Elcsattant az első pofon. Még most is úgy ég az emléke, hogy oda kell kapnom a kezem az arcom elé, ha valaki meg akar simogatni. Az első ütést követte a többi. Mire decemberre megszületett a második fiunk, Tommy, megvert, megcsalt, megtört feleség lett belőlem. Ráadásul egy ideig egyedülálló is, mert a férjemet behívták katonának. Próbáltam tartani magam, igyekeztem ellátni a fiainkat, akiknek csodájára jártak, mivel ugyanabban az évben születtek és a szőke, göndör fürtjeikkel, mosolygós arcocskáikkal gyönyörű szépek voltak.
___A katonaságtól hamar leszerelték Johnnyt, ugyanis ott is balhézott, de gyenge idegrendszerére tekintettel nem lett különösebb baja, inkább elengedték. Hazatért, de csak azért, hogy legyen tető a feje fölött, párna a feje alatt. Ma már nehezen értem akkori önmagam, de így volt: durvasága meg a csélcsap természete ellenére továbbra is szerettem; bíztam benne, hogy előbb-utóbb észre tér és a kis családja felé fordul. Soha nem ivott, nem dohányzott. Naivan abban reménykedtem, ha jól viselkedem, ha jó feleség és háziasszony leszek, megenyhül irányomban, és ugyanolyan lesz, mint megismerkedésünk idején. Iparkodtam szemet hunyni afölött, hogy szerelmévé a motorja lépett elő, szenvedélye pedig a nők lettek. Hogy minél kevesebb alkalma legyen más nőkkel összejönni, elkísértem, ahova csak lehetett. A munkahelyére, ahová visszavették, nem vihetett be. Tudtam, hogy egy-egy fuvarja majdnem mindig egy-egy kalandot is jelent; buktak rá a nők nagyon. Viszont, ha szórakozni ment, kiköveteltem, hogy vigyen magával.
___Akkoriban a diszkó mellett még mindig dívott a házibuli, fél Anglia egymáshoz járt zenét hallgatni, beszélgetni és inni. Hogy lerázzon, Johnny egyre többször töltött nekem alkoholt. Eleinte hamar megártott, rövid idő alatt úgy kiütött, hogy ültő helyemben elaludtam tőle. Ő meg ezalatt egy másik szobában hetyegett a rárepült ribanccal. Amikor kijózanodtam, nagyon utáltam magam és kezdtem Johnnyt is meggyűlölni. A gyerekeinkre a szüleim vigyáztak az elhajlós estéken, amikből egyre több lett. Már nem kellett itatnia a férjemnek, ittam magamtól. Ittam, mert az kimosta az agyamat. Johnny hagyta, kihasználta a gyengeségemet, s ami igazán ocsmány dolog volt tőle: megvert, amiért lerészegedtem, miközben ő szoktatott rá a piára. Huszonkét évesen kétgyermekes, alkoholista fiatalasszony nézett rám vissza a tükörből. Kedves férjem nemsokára lelépett mellőlünk. Azzal indokolta, hogy egy ilyen nővel, mint amilyen én vagyok, nem lehet együtt élni. Porig alázott. Ekkor kezdődött az igazi mélyrepülésem.
___Egy évig csak csavarogtam. Alig láttam a gyerekeimet, mert szégyelltem előttük és a szüleim előtt részegen mutatkozni, de nem bírtam nem inni, mert a valóságot józanul nem tudtam elviselni. Az apám és az anyám teljesen kétségbeestek, kérleltek, könyörögtek, hogy maradjak otthon, segítenek mindenben. De én menni akartam. Legszívesebben kifutottam volna a világból, annyira égetett és űzött a fájdalom, hogy elhagyott életem szerelme.
___Csavargásaim alatt eleinte a szokásos alkalmi munkákat végeztem, de a piálás miatt eléggé megbízhatatlanná váltam és egyszer csak azt vettem észre, hogy már sehova sem hívnak takarítani. Röviden: más választásom nem akadt, mint hogy lefeküdjek férfiakkal. Bárkivel elmentem; általában minden este más ágyában kötöttem ki. Pénzt sosem kértem, pénzzel nem lehetett megvenni. Ezt diktálta a büszkeségem, bár utólag nem tudom, mennyire különb italért és dohányért lefeküdni valakivel.
___A partnereimet nem igazán válogattam meg, nem érdekelt, kiféle-miféle, de meglepően sok jól szituált ipse is akadt közöttük. Ők persze nem invitáltak meg az otthonukba, a rendezett, gyerekes-feleséges otthonukba. Ezeknek a tisztességes családapáknak megfelelt a kapualj, egy pub udvara vagy egy bokor az út szélén… Istenem! Mennyire megvetettem őket! Különben nem érdekelt a nyomoruk. Nekem a cigi és a pia volt a legfontosabb, meg egy kevés étel. Ennyi meg mindenkinek, a legcsóróbbnak is volt, na, ezek viszont felajánlották a hajlékukat.
___Aztán kaptam egy ajánlatot, egy kocsma feletti szobában ellakhattam, ha a tulajok odairányíthatták az ügyfeleket. A pénzt leadtam, a bagót meg az innivalót megtartottam. Nekem úgy is jó volt. Fél évig éltem ott. Vannak megélhetési kurucok, én a leittasodni vágyókhoz tartoztam.
___Továbbra is ritkán láttam a családomat. A férjemet kénytelen voltam, mert meg kellett jelennem a bíróságon: hét év csodálatos és gyötrelmes házasság után törvényesen is elváltunk. A lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam a férfit, akit valaha úgy imádtam. Ám hamar lesütöttem a szemem, nem akartam látni a megvetést és az undort az arcán. Johnny magával vitte a kisebbik fiunkat, mert nem akart tartásdíjat fizetni.
___Így az lett a felállás, hogy Tommyt az anyósomék, a kis Johnnyt pedig az anyámék nevelték. Megszakadt a szívem értük, de még túl erőtlen voltam ahhoz, hogy letegyem a poharat. Ahányszor ránéztem anyáméknál az üres kiságyra, sírógörcsöt kaptam, hogy nincsen itt a másik fiam. Nem bírtam sem a szüleimnél, sem a saját otthonomban megmaradni. Ezért aztán folytattam a csavargást, más házában, más ágyában mostam el az emlékeimet és a fájdalmamat a szokott módon: alkohollal és szexszel. Viszont a hapsikból is annyira, de annyira elegem lett.
___Nem sokkal később utamba akadt egy romnicsel fiú, aki aztán rendszeresen visszajárt hozzám. Mindig jó cigit és tuti piákat hozott. Sokat mesélt vándorcigány életmódjukról, ami nagyon megtetszett nekem, hisz én is mentem kerekbe. Akkor még nem tudtam, hogy a fájdalmam elől nem szökhetek el, az mindig velem marad. Végül összeálltam ezzel a csávóval.
___Mellette hat évig nem volt egy józan pillanatom sem. Persze ő is vert. Nagyon kegyetlenül, durván. De nem érdekelt, a levegőnél is jobban kellett az alkohol. Azt pedig mindig hozott. A verésen kívül nem nagyon emlékszem másra ezekből az időkből, arra sem, mi indított arra, hogy egyik napról a másikra letegyem a poharat.
___Kitisztult tudattal jöttem rá, hogy férjhez mentem egy szadistához. Hogy pontosan mikor, arról azóta sincs fogalmam. Ez a második férjem tíz évig vert. Már négy éve nem ittam, mire megerősödtem annyira, hogy fordulhatott a kocka: én vertem őt. Felszedtem pár kilót és olyan erős lettem, hogy fél kézzel kihajítottam az ajtón, de mindig visszajött. Az az érdekes, ha épp nem bizarr, hogy vele éltem át életemben először orgazmust, pedig ezt az embert szívemből gyűlöltem. Az első, igazi nagy szerelmemmel sem volt olyan eget rengető a szex, mint vele.
___Minden terhességem kész döbbenetet okozott. A harmadikkal is így jártam. Nem akartam már szülni, főleg nem ennek a férjemnek. Mire megszületett Alex, a nagyfiaim már tizenkét évesek voltak.
___Tommyt ötévesen láttam utoljára, akkor is épp aludt. A kis Johnnyt, amint nem ittam már, visszakönyörögtem anyáméktól. Ő volt az elsőszülött, a gyorsan jött, ám nagyon szeretett fiam. A férjemmel ki nem állhatták egymást, de nem érdekelt. Újra lett értelme az életemnek.
___Igyekeztem elhalmozni mindennel, amivel csak tudtam. Anyámék segítettek anyagilag is, amíg apu meg nem halt. Máig nem hevertem ki az elvesztését. Apja lánya voltam, ahogy mondják. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Elvesztettem a támaszomat. Kis híja volt, hogy nem nyúltam megint a pohár után. A fiam mentett meg. Ő volt az én mentőövem, kapaszkodtam is belé erősen. Talán túlságosan is engedékeny lettem vele. Nehezen bírta a kötöttségeket, nem akart iskolába járni, pedig jó feje volt. Bevittem az ajtón, kiszökött az ablakon. Egyszerűen nem bírtunk vele, mindig velem akart lenni. Valószínűleg az egymástól külön töltött időt akarta bepótolni. A vége az lett, hogy elvette tőlem a gyámügy; nevelőintézetbe vitték, tízéves korától az állam felügyelt rá. A szívem szakadt meg érte. Gyakran látogattam. De ő is sokszor volt otthon: minden pénteken megszökött az intézetből, szombat este vitték vissza a rendőrök. Ez már amolyan rituáléként működött nálunk.
___Szóval nem akartam több gyereket, de mégis jött. A legidősebbem már két éve nevelőintézetben élt, amikor megérkezett Alex. Formás baba lett, az arca bájos, annak dacára, hogy nagyrészt az apja vonásait örökölte. A férjemhez való hasonlósága ellenére nagyon szerettem; ahogy a kis Johnnynak, neki is mindent megvettem, amire szüksége volt, a primőrökön keresztül mindent. Hogy ez továbbra is így maradjon, rengeteg munkát vállaltam. Reggel a közeli téglagyárba igyekeztem, délután és este házaknál takarítottam – mindenki cselédje voltam, csekély bérért. Anyámat kértem meg, hogy hadd lehessen nála Alex, míg odavagyok a munkában, ő pedig örült, hogy vigyázhatott erre az unokájára is, habár láttam rajta, hogy egyre nehezebben tudja ellátni. Hiába, felette is eljárt az idő.
___A férjem is imádta a fiát, de nem annyira, hogy ne játssza el kártyán minden keresetét, sőt, az enyémet is, ha megtalálta, mert eldugdostam előle.
___Johnny fiam nagyon szerette Alexet, talán azért, mert hasonlított rá. Ugyanolyan göndör fürtjei voltak, mint neki kiskorában. Hat év bezártság után, tizenhat évesen tért haza végleg. Örültem neki, mert így legalább volt valaki, aki tehermentesítette az anyámat és vigyázott a kisöccsére, míg én látástól vakulásig dolgoztam.
___Johnny hazaérkezésekor a kicsi épp betöltötte a negyedik életévét. A nagy óvodába kísérte, vitte ide-oda, a rétre futkározni, kirándulni a közeli patakhoz. A pici felnézett az óriási tesójára, mert Johnny tényleg szép magasra nőtt. Szerették egymást, na. Ennél nagyobb boldogságot nem is szerezhettek volna nekem. Titkon reméltem, hogy legalább ők ketten jó testvérek lesznek, akik majd segítik egymást a bajban és együtt örülnek, ha rájuk mosolyog a szerencse.
___A legkisebbem jó eszű, élénk gyerekké cseperedett, csak sajnos abban is egyívású lett a bátyjával, hogy ő sem szeretett iskolába járni. De őt legalább nem vették el tőlem. Addigra már más szelek fújtak.
___Alex, ugyanúgy, mint Johnny, nehezen alkalmazkodott, nem bírta a kötöttségeket és a tanárok sem hozták ki belőle a maximumot, sőt. Rengetegszer jártam be a suliba meghallgatni a sirámaikat. Hiába mondtam, hogy egyrészt keményen fogom, mert tényleg nem engedem csavarogni és folyamatosan unszolom, hogy készítse el a házi feladatait, tanuljon rendesen; másrészt meg rengeteget dolgozom, ezért nem érek rá többet vele lenni. Nem jutottunk dűlőre. A végén elég mérges is lettem a pedagógusokra, hisz nekik kellett volna tudniuk kezelni a gyerekemet. Az ő számlájukra írom azt is, hogy tizennégy évesen a fiam gyomorfekélyt kapott. Nehezen épült fel, rengeteg orvoshoz elcipeltem, mire úgy-ahogy meggyógyult.
___Annyi pénzem ment el a dokikra, hogy szégyen, nem szégyen, volt, amikor alig volt mit ennünk és tüzelőnk sem akadt. Anyám már nem tudott segíteni bennünket anyagilag. Teljesen kétségbeestem. Nem bírtam nézni, hogy éhesen kódorognak a gyerekeim. Leültem gondolkozni, hogy mitévő legyek. Aztán döntöttem. Így esett, hogy éjszakánként lopni jártunk. Kertekbe zöldségért, ha volt, baromfiért és az erdőre fáért, gyújtósért. Ennek kellett kitennem a fiaimat! De túl kellett élnünk minden napot. A páromat ez egyáltalán nem érdekelte, nem számíthattam rá. Sokat keresett ugyan, de mind eljátszotta kártyán, ha maradt valamije, azt magára költötte.
___Valaha ápolónő szerettem volna lenni, boldog feleség és anyuka, aztán arra vágytam, hogy ne üssenek mindenért, aztán arra, hogy elváljak az első férjemtől, utána piára vágytam; ebben az időben pedig arra vágytam megint, hogy elváljak. Ütni már én ütöttem. Meg az élet engem egy újabb bajjal: rák nőtt a hasamban. Szinte egykedvűen vettem tudomásul. Nem mondom, hogy mindegy volt, kigyógyulok-e belőle, de már olyan fáradtnak éreztem magam. Negyvenöt éves voltam és belefáradtam az életbe. A szerencsecsillagom úgy akarta, hogy szenvedjek tovább: meggyógyultam.
___Tommy fiammal tizenöt év elmúltával találkoztam újra. Tizenöt hosszú év levelezése és ritka telefonálási alkalmak után végre magamhoz ölelhettem az én gyönyörű fiamat, aki épp bevonulni készült. Szép szál, helyes legény lett, hogyne lett volna, hisz az apja és én is elég magasak vagyunk, s az apja igen jóképű. Nem is tudom elmondani, mennyire örültem neki, noha a találkozásunk nem teljesen úgy sült el, ahogy vártam. Örök bánatom, hogy a három fiam nem nevelkedhetett együtt, így nem nyílt alkalmuk jó testvérekké válni. A levélváltásokkal tartott kapcsolat nem az igazi. Inkább, mint ismerősök, nem, mint testvérek beszélgettek egymással. Talán másként alakult volna mindannyiunk sorsa, ha együtt élhetünk. Hiszem, hogy Tommy sem tért volna rossz útra. Ugyanis a leszerelése után nem sokkal börtönbe került fegyveres rablásért. Hét évet kapott, pedig csak baseballütőt használt; nem értem, miért minősítették azt fegyvernek, azért mégsem puska vagy pisztoly, vagy ilyesmi volt.
___Ahogy az én életemet a férfiak, úgy a fiaim életét a nők tették tönkre. Tommy ezt a hülyeségét is egy lány és a kivagyisága miatt követte el. Az apai nagynénje mostohalányába lett szerelmes, aki egy kis rüfke volt és később is okozott bonyodalmakat az életünkben, méghozzá végzeteset. Tommy mindent meg akart adni neki, azt is, amire a saját keresetéből már nem futotta. Ezért rabolt. Immár nem nevelőintézetbe jártam látogatni, hanem börtönbe.
___Odahaza a két fiú összecsiszolódása mégsem ment olyan könnyen, mint reméltem. Johnny hat hosszú évig nem volt része a mindennapjainknak. Hiába szerették az öccsével egymást, ahogy nőtt a kicsi, úgy nőttek a nézetkülönbségek köztük. Utálta a férjemet is, de ezzel nem volt egyedül. Mindannyian megkönnyebbültünk, amikor sikerült elkergetnem és végre elváltunk. Johnny a vér szerinti apját is annyira rühellte, hogy a nevét is le akarta tenni és az enyémet akarta felvenni, de aztán mégsem tette meg a tetemes költségek miatt.
___Hármunk szövetsége nagyon erős lett. Mindent hárman csináltunk. Lopni is ugyanúgy hárman mentünk, mint addig. Ám ezt a szövetséget csak erős kézzel sikerült fenntartanom.
___Sokba került az élet. Tommynak gyakran küldtem-vittem csomagokat, az is vitte a pénzt. Johnny inni kezdett. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy erőszakossá váljon. Az öccsét olykor szép szó helyett maflással akarta jó útra téríteni, mert bizony ez a kicsi kezdett elkanászodni. A bátyja nagydarab, tagbaszakadt férfi lett. Johnny nem csak otthon ivott, el-eljárogatott a kedvenc kocsmájába egy kis társasági életet élni. Szerették, mert jópofa volt és bármilyen alkalmi munkát elvállalt, ha megkérték rá.
___De, ahogy mondtam, az alkohol hamar agresszívvé tette. Így történt, hogy egy haverral összeakasztotta a bajszát, s a kötekedésük az utcán is folytatódott. Johnny egy pofonnal leütötte, s elvette a pénzét. Összvissz tizenkét fontról beszélünk. Ezért az összegért négy évet mértek rá, mert hiába kértük a havert, nem állt el a fiam feljelentésétől. Már két fiam ült börtönben.
___Alexszel rendszeresen látogattuk őket, vittük a pakkokat, küldtük a leveleket. A fiúk is nagyon sokat írtak. Tommy, akinek érettségije is volt, gyönyörű szép betűkkel, kifogástalan helyesírással. Johnny tele volt érzelmekkel, a jövőre vonatkozó szép tervekkel. Mindkettejük megfogadta, hogy többé nem kerül vissza a börtönbe. Elhittem nekik, mert igazán borzasztó körülmények közé kerültek, s mindkettő lételeme volt a szabadság.
___Lassan teltek az évek. Alexszel már nem jártam lopni, nem akartam, hogy ez legyen neki a természetes életforma és féltem is, hogy nem tehetjük ezt lebukás nélkül a végtelenségig. Így sem múlt el nyom nélkül ez az időszak. Alex nappal szinte kezelhetetlenné vált; ahogy már meséltem, ugyanazt csinálta, mint a bátyja: nagy ívben kerülte az iskolát. Pedig, komolyan mondom, ő a legjobb és legélénkebb eszű gyerekem a három közül. Rendkívül könnyen megtanul bármit és kitűnő nyelvérzéke van. Éjjelente bűnbánóan bújt hozzám, hiába volt nagyfiú. Mindig rajzolt a hátamra az ujjával, s ki kellett találnom, hogy mit. Legtöbbször házat és szívet.
___Mire kijöttek a fiúk a börtönből, bezárt a téglagyár. Ami kevés alkalmi munka akadt, abból nem lehetett megélni, lopni pedig soha többé nem akartam. Tommy nem hozzánk jött haza, hanem ment vissza az apjához, ami nekem óriási csalódást okozott, hisz a börtönévei alatt az apja nem látogatta, nem küldött csomagot neki, csak én. Johnny hazajött, de ő meg nem kapott munkát, senki sem alkalmazott szívesen börtönviselt embert. A problémák miatt sajnos sokat veszekedtünk. Johnny lelkét súlyosan megviselték a börtönévek. Egyre nehezebben tudta féken tartani az indulatait. Megint kimaradt négy év, mialatt nem volt részese az életünknek. Hamar eljárt a keze: le-lekevert egy-egy pofont az öccsének, hogy tanuljon az ő hibájából, járjon rendesen iskolába, hogy később el tudjon helyezkedni valami jól fizető munkahelyen. Láttam Alexen, hogy ez a nevelési módszer nem igazán tetszik neki, de vékony, egyszálbélű gyerekként a hatalmas bátyjával szemben esélye sem volt. Nem volt más választása, ha durcásan, morogva is, de azért tette, amit a bátyja parancsolt neki. Nekem sem tetszett, hogy a szeretetteljesnek indult kapcsolatuk ilyen fordulatot vett és nem voltam oda a pofonokért sem, de picit örültem, hogy Johnny meg tudja fogni az öccsét. Úgy gondoltam, annál nagyobb probléma ne legyen köztük, minthogy morognak egymásra.
___Ebben megnyugodva elhatároztam, hogy szétnézek, hol van jól fizető munkalehetőség. Nem volt már állapot az a nyomor, amiben éltünk. Találtam is egy megfelelő állást. Idősgondozó lettem egy napközi otthonban. A fizu elég szép volt, s teljes ellátással és ingyenes bentlakással járt. A baj csak az volt, hogy az otthonunktól négyszáz kilométerre. Emiatt nem sűrűn, csupán kéthetente-havonta látogattam haza.
___Hiába beszéltünk telefonon, nem minden ment úgy odahaza, ahogy kellett volna. Mivel Johnny és Alex is imádott engem, hallgattak rám. Johnnyt vissza tudtam fogni, ha láttam, hogy keményebben bánik a kisebbel, mint kéne. De mindez addig tartott csupán, míg otthon tartózkodtam. Amint visszautaztam, folytatódott a testvérviszály. Alex alig-alig járt iskolába, egyre-másra ismételte az osztályokat; tizenhét évesen aztán végképp kimaradt. Johnnynak továbbra sem volt rendes munkája; ami pénzt hazaküldtem, azt egykettőre elverték. Ráértek egymást piszkálni. Csak panaszt hallottam a telefonban: a kicsi azért sírt, mert veri a bátyja és semmit nem enged neki, ráadásul iszik is; a nagyobb azért óbégatott, mert szerinte az öccse rászokott a kábítószerre, lop és otthonról is adogat el dolgokat, hogy legyen pénze drogra. Tehetetlenek éreztem magam. Ha otthagyom az állásomat, mi lesz velünk? Ha őket hagyom magukra, a végén megeszik egymást. Ahányszor hazamentem, láttam, ahogy nő kettejük között a feszültség. Alex ökölbe szorított kézzel járt, ha a bátyjával egy légtérbe került. Johnny kihúzta magát, mint egy kakas, mutatva, hogy csak egy pofon kell, és az öccse nekirepül a falnak. Borzasztó volt. Most mondjam azt, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor Johnny szerelmes lett és végre azzal a kis rüfkével foglalkozott, aki előtte Tommy barátnője volt?
___A kiscsaj Londonban élt, oda ment Johnny látogatóba, teljesen belezúgott a lányba. Minden szépen haladt, a piával is leállt, sőt, szerzett állandó munkát magának. Úgy örültem, hogy végre lecsillapodtak a kedélyek! Igen ám, de a csaj dobta. Nem telt sok időbe és a fiam újra a pohár után nyúlt, a munkáját is otthagyta. Az egyik részeg éjszakán elkötött egy autót. Csak kölcsön akarta venni és felmenni vele Londonba a szerelméhez, hogy visszakönyörögje magát. Az első villanyoszlopig jutott. Tíz hónapot mértek rá. Nem hittem el, hogy ez megint megtörténhetett. Johnny is teljesen összetört. Rosszabbul viselte ezt a tíz hónapot, mint az előző négy év büntetést.
___Pontosan a harmincegyedik születésnapján, szilveszterkor szabadult. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva. Tudta, hogy várom vissza; ugyanúgy küldtem a csomagokat a börtönbe neki és rohantam látogatni, amikor hazautaztam, mint egykor. Éreztem, hogy nem találja a helyét, nem találja magát. Nem tudom, mit tettek vele a börtönben, ami ilyen rövid idő alatt így megtörte. Az is lehet, hogy nem is a börtön, hanem még mindig a szerelmi csalódás hatása alatt állt.
___Mindegyik fiam igazán érzékeny lelkű, ám Johnny, aki a legtestesebb, a legerősebb, akinél ha elszakadt a cérna, akkor nem ismert sem istent, sem embert, no, ő volt a legérzékenyebb, a legfinomabb lelkű. Neki kellett a legtöbb támogatás, hogy ne vesszen el az élet sűrűjében. Óvtam, védtem, ahogy tudtam. Még a gyerekkorából hozta a dadogását. Ha ideges volt, az csak erősödött, s olyankor még nehezebben fejezte ki magát és ez, érthetően, nagyon zavarta őt. Amikor kiderült, hogy beszédhibás, megesküdtem volna, hogy az ijedségtől, amit akkor éreztem, amikor vele voltam terhes és a férjem el akarta vágni a torkomat. De az orvosok azt mondták, hogy nem, hanem az oxigénhiánytól, amivel született, lett ilyen. Csak sejtem, hogy Alex ezért is csúfolhatta és ugrathatta, amikor összekaptak.
___Amilyen sűrűn csak tudtam, mentem haza, nem akartam egyedül hagyni őket, hisz a legkisebb nagyon is hozzászokott ahhoz, hogy nem volt senki, aki felügyelje, míg a bátyja börtönben ült. Annak szabadulása után megint ott volt a nyakán a nagy és erős testvére, aki kordában tartja. Tudtam, hogy ebből még baj lehet. Iparkodtam a kedvükre tenni. A kedvencüket főztem-sütöttem, sokat beszélgettem velük arról, hogy érdemes lenne inkább összefogni, nem pedig viszálykodni. Felvázoltam előttük egy szép jövőt, amit egy kis erőfeszítéssel elérhetünk. Láttam Johnny szemében a felcsillanó reményt: ő mindenekfelett bízott bennem. Alex, aki örökmozgó, nyugtalan, ideges típus lett fiatal felnőtt korára, már kétkedőbb volt, de a remény őt is megérintette. Tudtam, hogy mindketten békére és nyugalomra vágynak, hisz annyi szenvedés jutott nekik osztályrészül addigi életükben. Majd megszakadt a szívem értük. Szerettem volna minden jót megadni nekik. Elmondtam, hogy erősen hiszek abban, hogy minden rendben lesz, ha megint jó testvérei lesznek egymásnak; gondolják csak végig, mennyi mindenen mentünk keresztül mi hárman, mégis itt vagyunk, élünk és ez a legfontosabb. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor láttam, hogy végre megértették, miről beszélek. A visszautazásom előtti napon igazán szép estét töltöttünk együtt, sokat nevetgéltünk és ugrattuk egymást. A fiaim átöleltek és puszikkal kívántak szép álmokat.
___Pontosan emlékszem arra az éjszakára: fényesen ragyogtak a csillagok a sötétkék égbolton. A szüleimhez beszéltem pár percig, kértem őket, hogy segítsék meg a kis családomat. Hálatelt szívvel tértem nyugovóra.
___Azt nem tudom felidézni, milyen volt az égbolt akkor, amikor egy hónap múlva újra hazautaztam. Csak arra emlékszem, hogy a levegő hol sűrű masszaként lebegett előttem, mintha ködbe burkolózott volna minden, hol pont ellenkezőleg: olyan rettentő élesen láttam a környezetemet, hogy szinte megvakultam belé.
___A mai napig nem értem és nem is tudom felfogni azt, ami történt. Amint mentem a vonatról hazafelé, s cipeltem az ajándékokkal megpakolt bőröndömet, észrevettem, hogy tele van az utcánk rendőrautókkal. Egy másodperc múlva összeszorította a szívemet a rettegés: hozzánk jöttek ki. Meg kellett állnom, mert nem kaptam levegőt. És mint a villámcsapás, hasított belém a bizonyosság, hogy nagy a baj. Már csak azt nem tudtam, hogy melyik fiam fekszik otthon holtan. Aztán elöntött az iszonyat, mert hirtelen azt kívántam, hogy csak ne Alex legyen az. Rosszul lettem magamtól, hisz ezzel a kívánsággal egyben az elsőszülöttem halálát akartam inkább. Abban a pillanatban megszűntem létezni.
___Megállt az idő és mintha lassított felvételen láttam volna mindent: a rengeteg embert, a rémületet az arcokon. Utat nyitottak előttem. Mintha mocsárban lépdeltem volna, alig tudtam emelni a lábaimat. Nem tudom, ki mondta a rendőröknek, hogy én vagyok az anya. Mindenesetre az egyik rendőr szólt egy nyomozónak, aki előbb szinte elsuttogta, hogy mi történt, aztán meg szinte ordította, mert mondtam, hogy nem hallom és nem értem, mit beszél. Aztán valahogy felfogtam. Próbált felkészíteni a látványra. A mentőorvos megkérdezte, hogy adhat-e nyugtatóinjekciót. Bólintottam. Alexet már elvitték és a helyszíneléssel is végeztek, ezért beengedtek a házunkba. Bármerre néztem, minden csupa vér volt.
___Miután elmentek a rendőrök, a mentősök és a tűzoltók, azt hiszem, elájultam. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam, mit csináljak, ezért nekiálltam takarítani. Senki nem mert bejönni, senki sem segített. Még soha nem éreztem ennyire egyedül magam. Csak súroltam és súroltam a fiam vérét a falakról és a padlóról, de nem jött le. A falak és a padló beitta Johnny vérét, ahogy az ágy is. Az ágyneműtartóból pohárral mertem ki a fiam vérét.
___Alex a beszélőn azt mondta, hogy Johnny többször is nagyon elverte. Rettegett tőle. Kábítószert vett be és ivott is, hogy meg tudja csinálni azt, amit kitervelt. Megvárta, hogy elaludjon a testvére és csak akkor esett neki a baltával. „Hidd el, anyu, a Johnnynak nem fájt egyáltalán, mert aludt” – ezzel nyugtatott a fiam. Elhittem neki, mert azt mondta az orvosszakértő is, hogy olyan fokú agyroncsolódást szenvedett, hogy azonnal meghalt.
___A tárgyaláson, miután elmondta az ügyész, hogy Alex „negyvencentis szekercével hatszor mért ütést az alvó testvérére, majd feldarabolta, fűszerekkel megszórta és erről telefonon felvételt is készített, melyet elküldött a barátnőjének, azután a testrészeket a pincébe rejtette el”, „különös kegyetlenséggel, védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett emberölés miatt” vádolta meg.
___Mondtam a fiamnak, hogy ha fejbe vered a testvéredet, megértem, talán meg is bocsátom, de amit utána tettél, azt nem értem.
___De ez jóval később történt. Előbb Johnny temetésére került sor.
___Nem nézhettem meg a fiamat, az elsőszülöttemet, illetve azt, ami maradt belőle. Úgy temettem el, hogy nem simogathattam meg az arcát, nem foghattam meg a kezét. Abba tényleg majdnem belehaltam, amikor a temetkezési vállalkozó azt mondta, hogy ne vigyek ruhát neki, mert lepedőbe lesznek bebugyolálva a fiam maradványai. Ő! A fiam! Aki imádta a szép holmikat!
___Tommy leutazott a bátyja temetésére; utána minden kapcsolatot megszakított velünk. Azóta sem beszéltem vele.
___Alex tizenhét évet kapott, mert a bíró szerint az ittasság és a droghasználat nem enyhítő körülmény, pedig állítom, ha Alex józan lett volna, ilyen szörnyűséget nem követ el.
___Otthon maradtam, nem mentem vissza az idősek otthonába. Megint alkalmi munkákból éltem, de nekem annyi elég volt, amit azokkal kerestem.
___Johnny halála után egy évig tudtam tartani magam, aztán nem bírtam elviselni az emlékeket és a házat, amiben a szörnyűség történt és ahol éltem. Újfent a pohárhoz nyúltam. Fél évig csak ittam. Nem tanultam az életemből. Ittasan ismerkedtem meg a harmadik férjemmel. Ha józan vagyok, mi sosem kerülünk össze. Nem is sikerült a házasságunk. Ő a változatosság kedvéért nem vert, csak szavakkal bántott. Ez sokszor jobban fájt, mintha felpofozott volna. Tűrtem, ameddig tudtam, és ameddig ittam. De megint sikerült felhagynom az italozással és józanul minden sokkal jobban fájt, hát elhatároztam, hogy amin tudok, változtatok. Ami rossztól tudok, megszabadulok. A válásunk most van folyamatban. Olyan szerencsém volt, hogy visszavettek idősgondozónak. Megint négyszáz kilométerre kerültem az otthonomtól, ha azt annak lehet még nevezni. Most itt élek, a feledékeny és mindenkit elfogadó öregek között.
___Alex példásan viselkedik a börtönben. Képezi magát, legutóbb asztalos szakvizsgát tett. Lett egy idősebb barátja, aki kitanította mindenre, hogy hogyan tudja elkerülni, hogy bántsák, hogy ne menjen csinnbe. A börtönpszichológus dicséri Alexet, jól halad az élete megértésében és feldolgozásában. Látogatom, amikor lehetőségem van rá. Csomagot is gyakran küldök és telefonon is beszélhetünk. Most a fiam biztat engem és tartja bennem a lelket. Ilyen szép jövőt vetít elém: amint kiszabadul, veszünk egy farmot, távol az emberektől. Csak kicsit fogunk gazdálkodni, mert én nem bírom már a nagy strapát, elhasznált az élet. De megtermelünk mindent, ami kell nekünk. Szabadulása után az az idősebb rabtárs is jönne vele. Majd ők fognak dolgozni; amit keresnek meg az én nyugdíjam – pont elég lesz arra, hogy jól megéljünk. A lényeg, hogy nyugalom vegyen körül bennünket. Eleinte kételkedtem benne, de most már hiszek a fiamban. Még tíz éve van vissza a börtönben. Harminckilenc lesz, amikor kijön onnan. Nyolccal több, mint amennyi a testvére volt a halálakor. Ha esetleg kap kedvezményt, akár előbb is szabadulhat.
___A fiaim börtönből írt levelei mind megvannak. Egyet sem tüzeltem el. Johnnyéit gyakran előveszem. Mindig azzal köszönt el, hogy vigyázzak magamra, és hogy nagyon szeret. Én sem szűntem meg szeretni őt. Nekem még most is nagyon valóságos: az elsőszülöttem, akivel megtanultam anya lenni, aki életem legszebb korszakára emlékeztet és ez így is marad mindörökre. Gyönyörű sírkövet csináltattam neki. Ahányszor hazamegyek, az első utam hozzá vezet, a második az öccséhez.
___Hogy mit csinálok a szabadidőmben? Mindig szerettem olvasni. Józan pillanataimban a könyvekhez menekültem. Faltam őket. Kedvencem Victor Hugótól a Nyomorultak. Kívülről tudom. Walter Scottot is imádtam és mindent, mindent, mindent. Most megint a könyvekbe temetkezem. Rengeteget olvasok, ebből merítek erőt. Mások életéből szűröm le a tanulságokat, hogy az enyémből ne kelljen.
___Nem gondoltam volna, hogy a legjobban az fog fájni, hogy nem tudom a gyerekeimmel megosztani, ha valami jó történik velem. Hogy akkor nincsenek mellettem. Pedig ez fáj a leginkább. Szörnyű, hogy már soha többé nem nevethetünk együtt.
___Mit is mondhatnék még az életemről? Ugyanazt, amit már a történetem elején: megtanultam, mi a veszteség. Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban; van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Már tudom, hogy sok mindent túl lehet élni, és ahhoz nem is szükséges létezni, csak úgy lenni kell a világban, elég az hozzá.
___Várom a fiamat, aki sokkal többet veszített, mint én. Azért őrzöm meg magam, hogy legyen, aki feltétel nélkül szereti. Talán ezzel enyhíthetek a fájdalmán. Engem már nem riaszt semmi, hisz nem létezem, csak úgy vagyok a világban.
___Az egyik nap megy a másik után.
Szóljon hozzá!