Megmarkol a fájdalom,
erősen megráz,
hagyom,
hogy
szorítsa karom,
tudatom
tudattalan sír,
kimossa lelkemet,
sebeket temettet
végtelen,
véletlen
a négyzeten
pszichofizika
kéretlen kínjának
elviselhetőségi
küszöbén.
Ténfereg bennem
az űr,
szegényes
csűr a
testem,
szellős csontváz,
cafatos
lélekmaradék,
nem szül most
mesét,
nem fogja
kezét az ihlet,
nincs Holdvilág,
se fényszelet,
csak üresség
kong ordítást
és bamba
képzelet,
Tündér haja lepel
bomlott szavak
felett.
Csend van.
Az ördögzene néma,
szakadt
izmok rostjaiba
bebújva
gonoszul táncoltat
fáradt ideget
zsenírzsigerek
megtört
hada
között,
hideggel
tömött zsákjából
szór jeget,
pedig meleget
keresek,
hisz annyira
fázom,
remegek…

Meleget!
Kérek tüzet!
Merre jársz Tündér?
Varázspálcád
befér
érrendszerem
alvadt zugaiba,
léket vág
dermedt folyadékba,
hogy láthassam a fényt…

Hol vagyok?
Belémhatol a meleg,
a langyos olvadás
lassan csepeg …
Már nem is fázom,
bizsereg a karom
de ez nem
fájdalom.
Így akarom.

Egy katicabogár
mászik a
balomon…

Megosztás

Tweet