Ha mecsekalji városunk egyik világhírű fia, Ernster Dezső operaénekes (1898-1981) ragyogó életpályáját összegezzük, pécsi gyökereire lehetük büszkék először. A pécsi zsidóság 1848-tól egyre jelentősebb szerepet játszott városunk életében, és ebből nem maradhatott ki a kultúra sem.
Édesapja, Ernster Géza (1868-1944) a hitközség híres főkántoraként tett szert hírnévre, de korán elhunyt édesanyjának szintén jó énekhangja volt. Bátyja a pécsi színház korrepetitoraként tevékenykedett, nővére, Ernster Adél 1914-ben Berlinbe szerződött, majd az USA-ban aratott fényes operaénekesi karriert.
(Forrás: Musiques regenerees.fr)
Ernster Dezső már hatévesen föllépett a színház Georges Bizet (1838-1875): Carmen című előadásában, a fiúkórusban, majd a kor híres énektanára, Kalliwoda Olga (1886-1952) segítette kibontakozni tehetségét. Budapesten, majd Bécsben tanult ezután, énekesi pályája 1924-1925-ben kezdődött Szászországban.
A berlini Staatstheaterben, valamint a Kroll Operában 1929-től lépett föl. Paul Hindemith (1895-1963) operáiban is sikert aratott Otto Klemperer (1885-1973) vezényletével. Híressé vált basszusa 1931-től teljesedett ki, amikor Arturo Toscanini (1867-1957) dirigálásával Titurelt énekelte Richard Wagner (1813-1883): Parsifal című operájában, Bayreuthban.
A németországi náci hatalomátvétel után elhagyta az országot, Ausztriában telepedett le. Az 1938-tól induló amerikai turnéja után 1940-ben hazánkba tért vissza, itt azonban már a zsidótörvények miatt nem léphetett föl. 1944-ben fogták el, vonattal Bergen-Belsenbe deportálták. Innen a Nemzetközi Vöröskereszt szabadította ki, de édesapja és rokonságának több tagja a náci koncentrációs táborban pusztult el.
A háború befejeztével nyugatra távozott, Bázelben is föllépett. A világhírű new york-i Metropolitan Opera tagja lett, de amikor Pécsre hívták, örömmel jött el. Eddig kevéssé volt ismert az a tény, hogy 1947 kora őszén tomboló sikerű föllépése volt a Pécsi Nemzeti Színházban. Erről már a pécsieket a helyi újságok közül mind a kommunista „Új Dunántúl,” (1944-1948), mind a szociáldemokrata „Dunántúli Népszava” (1945-1948) tudatta az 1947. szeptember 7.-i, vasárnapi lapszámában. Ezt hírdették.
„Ernster Dezső, a newyorki Metropolitan Operaház tagja egyetlen magyarországi hangversenyét a pécsi Nemzeti Színházban (sic!) tartja folyó hó 7-én, vasárnap este 8 órakor. Zongorán kísér. Sass Dezső: Jegyek a színház pénztáránál.”
Magáról a hangversenyről a két lap mindegyike 1947. szeptember 10.-én, szerdán közölt méltatást. Elsőként a „Dunántúli Népszava” írását ismertetem a „Zene” rovat „Ernster Dezső hangversenye” című cikkével, amelyet szenttamási Horváth Mihály (1903-1984) tanár, iskolaigazgató, zeneszerző, orgonaművész, karnagy írt. Ezt rejtette a „hm.” szignó.
„Vasárnap este tartotta a Nemzeti Színházban zsúfolt nézőtér előtt hangversenyét a pécsi származású Ernster Dezső, a new yorki Metropolitan operaház tagja. A hangverseny, mint legmagasabb fokú művészi teljesítménye, mint a fiúnak mártír atyja iránt lerótt kegyeletes aktusa egyaránt mélységes művészi és emberi benyomást keltett.
A művész csodálatos szélességű (majdnem két és fél oktáv) hangterjedelme egyformán zengőn és kiegyenlítetten szól minden fekvésben. És ezzel a tökéletes kiképzésű orgánummal alakítja ki Ernster lelkéből az előadott művek belső lényegét.
(Magyar Rádió Újság)
Különösen kiemeljük a Schubert és Wolf dalokat, valamint a néger spirituálékat. A humorral sem maradt adós Mozart: Szöktetés operájából Osmin áriájának bravúros előadásával. Láthattuk, hogy minden elképesztő stílusban a legtökéletesebbet tudja adni.
De, ami az estet messze kiemelte a hangversenyek sorából, az nem az volt, hogy Ernster Dezsőt, a világhírű énekest hallhattuk, hanem az, hogy a művész mögött megláttuk és megszerettük Ernster Dezsőt, a pécsi testvért, a jó embert és jóbarátot, a hálás fiút. Ez sugárzott és áradt minden egyes hangjából, és ez fokozta a közönség lelkesedését nemcsak tomboló extázissá, hanem könnyed meghatottsággá is.
A hangversenyen közreműködött Kolos Hanna, Ernster Dezső unokahúga is, aki bájos és üdén gyöngyöző, kristálytiszta, meleg hangján dalokat és Verdi Álarcosbál című operájából egyik áriát adta elő finom átéltséggel, illetőleg drámai erővel. Sass Dezső simuló és finom zongorakíséretével nagyban hozzájárult az est művészi sikeréhez.
A közönség tomboló kívánságára Ernster a híres Ej uch-nyem (sic!) orosz dalt, és Schumann: Két gránátom című dalát adta elő egészen eredeti művészi felfogásban. Az ünnepi est végén Róth Sándor (hitközségi elnök) meleg szavakban idézte a mártírhalált halt Ernster Géza egykori főkántor emlékét, könnyekig meghatva a művészeket és a közönséget egyaránt. Művészi és emberi élményekben gazdagon távoztunk. hm.”
Az „Új Dunántúl” sem akart lemaradni a méltatásban, a „Színház” rovatban emlékeztek meg erről az nevezetes zenei eseményről, mégpedig a „Színház” rovatban, „Ernster Dezső hangversenye” címmel.
„Pécs a patinás kultúrváros, annyi sikertelen hangverseny és valljuk be, sikertelen szini évad után végre tömény kultúrát, igaz művészetet kapott Ernster Dezső hangversenyén. A pécsi születésű művész a kultúrára szomjas közönségnek oly forró sikerű esttel bizonyította művészetét, hogy a színházat megtöltő hallgatóság akár óraszám is újrázott volna.
Zsurnalisztikai szempontból nagy feladat egy világhírű művészt „kritizálni”. A száraz tény: Pécs büszke lehet, hogy a newyorki Metropolitan színpadán ilyen képviselője van. A vasárnap esti hangversenyen a színház ragyogott. Ragyogott a művész zsenijétől, az est sikerétől, de ragyogott a művész szeme is, amikor annak a kis városnak a színpadán állhatott, ahol, mint Kalliwoda növendék kezdte pályafutását. A művész besugározta, leszórta közénk egy gerinces egyéniség minden varázsát.
A hangvétel tisztasága, a minden fekvésben egyformán széles skála, zengő basszusa szállt, szárnyalt, úgy ahogyan azt a művész akarta. Egyéniségének szuggesztív lényét rásugározta a közönségre, úgy, hogy annak ellenére, hogy nem magyarul énekelte egyetlen számát sem, a közönség tudta, érezte, értette mit mond.
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
Maradandó, igaz élvezetet, hosszú időre emlékezetes hangversenyt adott nekünk Ernster Dezső. Koloss Hanna, a művész unokahúga kellemes exteriőrrel és szép fekvésű hanggal járult hozzá az est sikeréhez. Sass Dezső alkalmazkodó művészettel látta el a kényes kíséretet.”
Így zajlott le tehát Ernster Dezső 1947-es pécsi hangversenye. Az 1960-as évek elején még több alkalommal járt nálunk, mindig nagy sikert aratva, de jótékonykodásáról is ismert volt: nemcsak a hitközségét támogatta, hanem a zsinagóga fölújítására is adományozott pénzösszeget.
Egy fontos személyes találkozást szintén el kell mondanom. 1980 nyarán történt. Atyai jóbarátom, a nagy tekintélyű tudós és vallási vezető, dr. Schweitzer József pécsi főrabbi szólt, hogy megérkezik nemsokára Ernster Dezső látogatóba, és szeretne találkozni a pécsi zenei élet képviselőivel, szervezzem meg a találkozást. Tudta rólam ugyanis, hogy a pécsi dalosmozgalom történetével foglalkozom, és számos neves zenei személyiséget ismerek.
Ő megérkezett, találkozott a hitközség régi irodájában, a Fürdő utcában a pécsi zenei élet neves alakjaival, és gyümölcsöző beszélgetés folyt le közöttünk. Terveztük a folytatást, de mint köztudott, a következő év elején elhunyt, így nagy sajnálatunkra ez már elmaradt. Azóta is előttem van szálas, tekintély parancsoló, büszke tartású alakja. Egy ilyen nagy hatású találkozást, amely kihatott későbbi életemre is, sohasem felejt el az ember…
Szóljon hozzá!