Minden ember életében vannak olyan helyek, házak, amelyek örök emlékként élnek élete során. Ilyen nálam a budapesti kelenföldi Kökörcsin utca 27. számú kis, emeletes ház, ahol híres vegyész nagynéném lakott. Kis korom egyik lakhelye a Somogy vármegyei Csurgó volt, apai nagyszüleim lakhelye, ahol néhai nagyapám, Vargha Dezső volt híres református lelkész, akit már nem ismerhettem. A csurgói Zrínyi utca 16. számú – az óta már rég lebontott, csak az emlékeimben, no meg a régi fotókon élő – ház, és az általa gondozott „csodakert” lett özvegy nagyanyám háza, ahová kis korunkban elmentünk nyaralni László öcsémmel (Kornélia húgom „később jött” a családba).
Amikor azonban ő már nem tudta fönntartani egészségi állapota miatt a csurgói házat, el kellett adnia, és lányához, a fővárosba kellett költöznie az 1960-as évek elején-közepén – itt „jött a képbe” az addig is ismert budapesti lakás. A házban akkor tanácsi lakások voltak, válása után nagynéném oda költözött, nyugdíjas éveit is ott töltötte.
A ház nagyon csendes, nyugodt volt, akár a lakása is. A földszinti lakás az udvarra nyílott, a kis kert szintén nagy nyomot hagyott emlékeimben. Mindig öröm volt ebbe a kiegyensúlyozott környezetbe utazni. Nagyanyám utolsó évei csendben, békében teltek. A közeli parkba jártak nagynénémmel pihenni. sétálni, nézni a közeli, már akkor is nagy forgalmat. Amikor odamentünk, öröm volt ott tartózkodni. Nagyanyám nemsokára elhunyt, de a kapcsolat megmaradt nagynénémmel.
Ő nagyon szeretett külföldre utazni, kulturáltan, nagy szakértelemmel tette ezt, ezért, amikor hozzá utaztunk, utaztam, a családi ügyek mellett nagy öröm volt nekünk, nekem az akkor még elérhetetlen idegen országokban tett útjainak élményeit hallgatni. Amikor Budapesten jártam az ELTE levéltár szakára, öcsém lakása mellett az őnála tett látogatások külön emléket hagytak bennem.
Közben én is megnősültem, családot alapítottam, és a levéltári munkám, a család ügyei eltávolítottak az odautazástól. Nagynéném közben elhunyt, a lakást – akár csak a többi lakást a házban – megvették az ott lakók, így nekem már nem volt sem okom, sem időm arra, hogy megnézzem ismét – a legutóbbi időkig…
Ahhoz, hogy ismét láthassam, a véletlenek játszottak közre. A közelmúltban ugyanis a hét utolsó munkanapján Budapestre kellett utaznom, egy érdekes előadás meghallgatására a magyar Páneurópai Unió vármegyei szervezete jóvoltából. Péntek lévén azonban hiába jöttem a pályaudvarra helyjegyet venni előző nap délután, már arra a délelőtti expresszre nem volt jegy az oda utazók nagy száma miatt, tehát a reggelivel kellett jönnöm. Így tehát adva volt a lehetőség: amíg nem kezdődik az előadás, menjek oda megnézni a régi házat, amelyre már régóta vágyódtam…
És lőn: a modernizált kelenföldi pályaudvartól villamossal a Bartók Béla út felé utaztam, leszálltam a vasúti felüljárónál, és máris ott voltam az ismerős tájon, ahol a kis kertes házak mellett nagy építkezés, fővárosi forgalom fogadott…
„A régi ház körül üres volt minden,” ahogy a régi Kovács Kati-sláger zengte: kis utcában, kis házak, kis kertekkel simultak egymáshoz, de már néhány emeletes is magára vonta a figyelmet.
A kis, csendes utca végén az a ház fogadott, amelyet évtizedekkel ezelőtt otthagytam – látszólag. Bár már utaltam a változásokra, de ezek az emeletes házak nem itt, hanem a közelben magasodtak, egy kivételével, amely az utca túlsó végén ragadta meg a szemet, szemben a „mi” régi házunkkal.
Körbe fényképeztem az utcát, a házakat kertekkel, szokásom szerint, hogy legyen mit „eltenni” a – remélem – következő évtizedekre, különös tekintettel a Kökörcsin utca 27.-re. Szép volt minden – látszólag, de amikor közelebb mentem, láttam az „öregedés jeleit.” Földszinti, volt lakásunk ablakain is meglátszott az „idő vasfoga,” az ablakkereteket nem újították föl az új tulajdonosok, sőt tele volt pókhálókkal. Letisztítottam, legalább ezt meg szerettem volna tenni.
Közben észrevettem, hogy egy fiatal ember akar bemenni a házba. Kihasználtam az alkalmat, megszólítottam, és szerencsémre egy gyümölcsöző beszélgetés alakult ki köztünk. Megtudtam tőle, hogy albérletben lakik itt az emeleten családjával, a régi „tanácsis ház” lakásait megvevő tulajdonosok mellett. Tervbe vették a lakás megvételét ők is, de az elhanyagolt tető és a ház állapota miatt erre nem volt reménye, és ezzel így van az összes lakó, azért „nem nyúlt hozzá” senki…
Általa a ház belsejében is sikerült fotókat készítenem, közben kijött a volt lakásunk mostani lakója, egy idősödő, kövérkés, szakállas férfi. Noha nem hozzám beszélt – nem tudta, ki vagyok, én pedig ezt nem közöltem vele –, tisztában voltam azzal: ő és a hozzá hasonlók nem tudják megmenteni a házat a lassú enyészettől, ezt a következő nemzedékekre hagyják…
Nagy köszönet az addig ismeretlen fiatal embernek, akivel a sors hozott össze, és a ház kapcsolt egybe. A lépcsőházról, a volt lakásunk bejáratáról szintén készíthettem képeket szívességéből, és meghallhattam a vigasztalan jövendőt, amely legyen bármilyen reménytelen, még mindig jobb, mint az ismertség hiánya.
A kis, kedves utca elején lévő pirinyó, de takaros ABC meglátogatásával búcsúztam gyermek-, serdülő- és felnőtté váló korom világától. Visszanézésem hangulata hasonló volt Bokáéhoz a „Pál utcai fiúk” – ból a (grund helyett az) édes utcára…
Mert az semmihez sem hasonlítható, hogy fölidézhettem gyermekkorom világát, azokon a köveken járhattam, ahol kis koromban és fölnövésem évtizedeiben, azt a lakást láthattam kívülről, ahol csodálatos időket tölthettem. Nagyon megható és örömteli volt ez az út, még ha magáról az épületről az a Koncz Zsuzsa-sláger jut akaratlanul is az eszembe: „Ez az a ház, ahol semmi sem változik, ez az a ház, ahol áll az idő…”
Szóljon hozzá!