A temetés lefolyása utáni következmények – 16. rész
Magyarország akkori miniszterelnökének, a karizmatikus Tisza Istvánnak (Imre Lajos Pál, 1861-1918) véleményéről, és az országgyűlésen elhangzott fontos politikusi álláspontokról mindig érdemes vezércikket írni – főleg ilyen fölfokozott történelmi helyzetben. Ezért elsőként a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) július 17.-i számát idézem – az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével, „A miniszterelnök a balkáni bonyodalmakról” címmel.
„Pécs, július 15. A most élő nemzedék idegrendszere nem tud rövid idő alatt megküzdeni az Európa területén folyó háború izgalmaival. Ha azt az általános, ideges nyugtalanságot nézzük, amely a francia és angol politikai és társadalmi életben, az egész Közép-Európában, de főleg nálunk, a balkáni vérontásokhoz legközelebb álló területen uralkodik, arra a következtetésre jutunk, hogy inkább a nemrég elmúlt véres jelenetek után következett, és szűnni nem tudó idegvibrációról van szó, semmint újabb háborútól való aggodalomról (sic!).
A véres elintézésekhez már inkább csak gyarmati háborúk alakjában szokott modern társadalmat ideges nyugtalanságban tartja a balkáni feszültség, a nemrég esett gyilkosság, amit csak fokoznak az Albániából jövő izgató hírek. Mert a közvetlen jövőt illetőleg, ilyen idegeskedés nélkül, nem lenne lehetséges olyan mértékben aggodalmaskodni, hogy megakadjon az egész közgazdasági élet, és romhalmazzá váljanak az európai tőzsdék büszke értékpalotái.
Hiszen világos, hogy Oroszország nem fog háborút viselni azért, hogy egy fejedelmi személy meggyilkolásával elkövetett gaztett ne legyen méltóan, az összes bűnösökre kiterjedően, megtorolható. Franciaország nem fogja mészárszékre vinni erősen fogyó fiait a szerb lázálmokért. A monarkia (sic!) intéző körei és elsősorban ősz uralkodónk, csak a legvégső, s ma alig elképzelhető esetben engednének helyet a háborús lehetőségnek.
Csupán néhány kalandor balkáni politikus, semmit sem veszthető, de esetleg nyereségre számító, könnyű győzelmektől megrészegedett szerb katonatiszt kívánja a háborút. De ezek megrendszabályozása megeshetik minden nagyobb erőkifejtés, minden nagyobb európai komplikáció fölidézése nélkül. Valószínű tehát, hogy sokkal nyugodtabban ítélné meg az aktuális politikai helyzetet az európai publikum, ha a nemrég múlt balkáni háború véres emlékei nem zavarnák még mindig lelki egyensúlyát, s nem okoztak volna nagy pusztítást a gazdasági élet normális menetében is.
Az általános ideges nyugtalanság jutott kifejezésre abban a körülményben is, hogy tegnap három balkáni tárgyú interpelláció hangzott el a Házban. Apponyi Albert gróf a szerb mozgalomról, Szmrecsányi György (Pozsony vármegye főispánja) a szerajevói (sic!) összeesküvés belgrádi vonatkozásairól, Polónyi Dezső (ügyvéd) a magyar alattvalók szerbiai biztosságáról kívánt a magyar miniszterelnöktől fölvilágosítást.
Meg kell állapítanunk, hogy a nevezett ellenzéki férfiak e föllépésükkel két irányban is szolgálatot tettek az ország fontos érdekeinek. Egyrészt az ellenzéki csoportokat ilyen módon még határozottabban bevonták a rendes parlamenti tárgyalásba, másrészt pedig módot adtak Magyarország miniszterelnökének arra, hogy olyan kérdésekben adjon hiteles tájékoztatást a közérdeklődésnek, amelyek már hetek óta a legnagyobb bizonytalanságban tartják nemcsak a kettős monarkia, hanem az egész Európa politikai és társadalmi életműködését.
Minden érv és szempont a mellett szól, hogy a magyar miniszterelnök mai nyilatkozatainak meglesz a maga nagy hatása az egész Európa politikai és egyéb közéleti vezető köreire, s a nyugtalan feszültség érzése nálunk is a hozzánk illő józan várakozásnak, illetve a határozott nyugodt cselekvésben való bizalomnak fog helyet adni.
Szerbiát, a trónörökösünk meggyilkolásával kapcsolatosan az ottani kormánytól várt intézkedéseket, és a külföldi nagyszerb propaganda komoly megrendszabályozását illetőleg Tisza (István) gróf miniszterelnök ma sem mondhatott érdemileg többet, mint ma egy hete mondott.
A szerajevói vizsgálat még nincs befejezve, a gyilkosság belgrádi vonatkozásai még nincsenek végérvényesen megállapítva, tehát nem állíthatók föl határozottan és konkrét módon a szerb kormánytól való kívánságaink sem az egyik, sem a másik irányban. Tett azonban a miniszterelnök mellékesen olyan nyilatkozatot, amely a vizsgálat után elkövetkező fellépésünk erélyessége, és komolysága tekintetében nem igen hagyhatja kétségben a belgrádi cinkosokat és obranistákat.
Szmrecsányinak egy félreértésre okot adó nyilatkozatára reflektálva hangoztatta a miniszterelnök, hogy igenis készen vagyunk a fegyveres föllépésre közgazdaságilag is. Komoly ember pedig ma képtelen lenne annak csak a föltételezésére is, hogy Szerbia és a szerb kormány azonosítja magát egynéhány gonosztevővel, s csak háború árán tegye lehetővé a kettős monarkia megsértett jogrendjének hathatós megvédését.
Azt hisszük tehát, hogy a háború lehetősége megnyugtató irányban tisztázódott, s a művelt népek várakozása is kielégített abban a tekintetben, hogy a monarkia teljes jogos alapon, más szuverén államok érzékenységét kímélő korlátok között, de véget fog vetni a Szerbiában folyó, s az európai békét állandóan fenyegető üzelmeknek.
Megnyugtató hatással lesznek a miniszterelnöknek a belgrádi izgalmas vasárnapot illető nyilatkozatai is. A valóság az, hogy követünk kapott bizalmas információkat, a belgrádi magyarok és osztrákok meg az ő ellene készülő tüntetésekről, s meg is tette a szükséges lépéseket a szerb kormánynál. Erre a szerb kormány erős rendőri és katonai felügyelet alá helyezte a városnak állítólag fenyegetett részeit.
De semmiféle tüntetés, sőt efféle próbálkozás sem volt, a rendőrség közbelépésére nem volt szükség. Az ország tehát két teljes napig hiába volt nagy izgalomban, és hiába igyekeztek a teljes felelősségérzéssel dolgozó komolyabb újságok az izgalmat okozó híreket, igazi értékükre leszállítani. Ma olyan időket élünk, amikor mindenki hajlandóbb a rossz híreket elhinni, mint a cáfolásukat. Végül különösen nagy fontosságunknak kell mondanunk a Bosznia-Hercegovinát és társországainkat illetőleg tett nyilatkozatokat.
Nem az juttat a homloktérbe az annektált tartományokban a szerbeket, mintha Burián (István) báró, volt közös pénzügyminiszter szakított volna a Kállay Béni (diplomata, történész) nagy nevéhez fűződő hagyományokkal, hanem a fejlődő élet, s az, hogy a lojálisokkal fogadkozó szerbek támogatására is szükség volt ahhoz, hogy Bosznia és Hercegovina megtehessék az első lépéseket a saját dolgaiknak saját erejükkel való eligazítása terén.
Oktalanság lett volna visszautasítani a horvát-szlavónországi horvát-szerb koalíciót is, melynek tagjai minden fenntartás nélkül ráállottak az unionizmus törvényes és reális alapjára. De mindez nem akadályozza meg a Boszniát-Hercegovinát kormányzó tényezőket, illetve a magyar kormányt és a vele szolidaritásban élő bánt, hogy minden illojális agitációnak a legenergikusabban véget ne vessenek, s meg ne tegyék egész hosszú sorozatát az intézkedéseknek, amelyek az e területeken elharapódzott visszaéléseket gyökerestől kiirtják.
Nem fogunk kapkodni, színpadi hatásokra dolgozni, szóval erélyeskedni, de komolyan és határozottan cselekedni, mint érett népek kormányzása cselekedni szokott. Az interpellációs vita egyébként azt az érdekes és fontos valóságot hozta nyomatékosan felszínre, hogy a déli határainkon elharapódzott délszláv agitációval szemben politikai pártjaink között érdemileg nincs nézeteltérés, hogy a felelős kormány az egész nemzet lelkes támogatására számíthat minden módon, és irányban, amidőn biztosságunkról és állami tekintélyünkről ez agitáció élősdijeit leoperálja. Ez egyértelműségnek meglesz a kellő külső és belső politikai hatása is.”
Most pedig egész más témában a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) július 18.-i száma egyik katonai hírét idézem. „— A hadtestparancsnok rendelete. Ismeretes, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökösnek alig volt hívebb katonája, mint Terstyánszky Károly budapesti hadtestparancsnok, aki a jövendő hadurat megillető hódolaton kívül meleg ragaszkodással is viseltetett a főherceg iránt.
Természetes, hogy az országos gyászban fokozott mértékben osztozik, s gyásza többféle rendeletében nyilvánul meg. A trónörökös halála után rögtön meghagyta, hogy a katonai zenekaroknak az udvar által elrendelt gyász idejére tilos játszaniok (sic!) mind a szolgálatban, mind pedig a nyilvános helyeken. Ez a rendelete súlyosan érintette a budapesti katonai zenekarokat, melyeknek legfőbb jövedelmi forrása a nyilvános helyeken való muzsikálás. A zenekarok vezetői igyekeztek a hadtestparancsnokot rendeletének visszavonására bírni, azzal érvelvén, hogy egy csomó kötelezettségük van, melyeknek elmulasztásával szerződésszegést követnek el.
A hadtestparancsnok belátta a zenekarok igazát, s azért egy héttel később annyiban megváltoztatta a rendeletet, hogy a zenekarok nyilvános helyeken játszhatnak, de szolgálatban nem. Ez az oka, hogy kivonulásoknál nem hangzik most a csapatok előtt a katonabanda indulója. Terstyánszky Károly hadtestparancsnok azonban ugyanakkor újabb rendeleteket bocsájtott ki, amelyben hivatkozik a katonatisztek lojalitására és kegyeletére, s kéri őket, hogy a gyász tartama alatt ne jelenjenek meg olyan helyeken, amelyeken zene szól.”
Végül ismét a „Dunántúl” hírét idézem a július 18.-i számból. „Merizzi alezredes a szerajevói merényletről. (Szerajevó, július 17.) Merizzi alezredes, aki az első bombamerényletnél a fején megsebesült, még mindig orvosi kezelés alatt áll. Egy újságíró fölkereste az alezredest és kérdést intézett hozzá az első merénylet részletei felett.
Merizzi azt mondta: — A június 28-iki borzalmas eseményekről nem sokat mondhatok, mert hiszen mindjárt az első merénylet után a helyőrségi kórházba kerültem, és mindent csak a lapokból tudtam meg. Automobilunk éppen elhaladt a hadtestparancsnokság épülete előtt, és amikor Rumerskirch bárónak és Lanius grófnőnek a zsinagógát és a Ferenc József-parkban levő zenepavilont mutogattam, egyszerre rettenetes dörrenés hallatszott, és ugyanabban a pillanatban égető, szúró fájdalmat éreztem a tarkómon.
Azzal rögtön tisztában voltam, hogy merénylet történt, de nem gondoltam az első pillanatban bombára, azt hittem, hogy valami a fejemre esett. Az volt a szerencsém, hogy a kocsiban magyarázgatva, jobbra, balra forogtam, mert ha előre néztem volna, a bombaszilánk a bal szememet üti ki, így azonban nem láttam a merénylőt sem, és azt sem, hogy hogyan dobta a bombáját. Automobilunk ép úgy, mint a főhercegi automobil, tovább hajtott, és a Latin-hídnál állott meg, ahol a második merénylet is történt.
A hídtól, minthogy a seb nagyon vérzett, gyalog fölmentem a közelben lakó dr. Löcker orvos rendelőszobájába, de az orvos nem volt otthon. Fischer dr. udvari orvos azonban velem jött, és a rendelőszobában bekötötte a sebet. Azután magam szólítottam fel telefonon a helyőrségi kórház parancsnokát, kértem, hogy küldje értem a betegszállító automobilt, majd a szolgámnak telefonoztam, hogy hozza el fehérneműmet a kórházba.
Néhány perc múlva az autó már ott is volt, orvosok is jöttek rajta, akik bevittek a helyőrségi kórházba. Három hétig voltam benn, és amint látja, még mindig nem gyógyultam meg egészen, még most is járok az orvoshoz, persze csak óvatosságból. Eltekintve a fejfájástól, amely hébe-hóba elfog, és attól a fájdalomtól, amit a seb okoz, amely még nem gyógyult be teljesen, jól érzem magamat. Legközelebb szabadságra megyek.”
Ne menjünk el szó nélkül az első vezércikk mondanivalója mellett. Azt tükrözi világosan, hogy még túl a hónap felén, sem gondoltak arra, hogy sorra véve a nagyhatalmakat – itt nagyon hamar háború fog kirobbanni, amely először Nagy Háborúként, majd Első Világháborúként fog bevonulni a történelembe. Milyen nagyot tévedtek! …
Szóljon hozzá!