A „Dunántúl” 1940. április 3.-i számában Kürschner Emánuelné Kalliwoda Olga (1886-1952) hosszú írását közölte, amelyben fővárosi élményeit ecsetelte, „Budapesti élmények” címmel, „A jugoszláv dalosok között — Löncs a finn követnél — Kodály otthonában” alcímmel. Nézzük először a jugoszláv dalosok hangversenyéről, és az utána történő eseményekkel kapcsolatos „tudósítását.”
„A kitavaszodó magyar főváros március 26-án nagyszerű zenei élménynyel (sic!) szolgált. A Zeneakadémia zsúfolt nagytermében a zimonyi akadémiai énekkar szerepelt mindenkit magával ragadó sikerrel. A 80 tagú vegyeskar valósággal remekelt a modern jugoszláv világi és egyházi karok bemutatásával. Közöttük könynyűek (sic!) és nehéz súlyúak. A népdalos csoportot is hatalmas tapsorkán fogadta.
Az ünneplésből jelentős rész jutott Kiss Lajos dr. karmesternek. A nagy sikerrel szerepelt vendégek tiszteletére a Fészekben (Klubban) rendeztek lakomát a legmelegebb baráti hangulatban, de váratlan villanyzárlat miatt gyertyák pislogó fénye mellett. Az első felköszöntőt Kerntler Kálmán dr. államtitkár, a Cecília Kórus elnöke mondotta a jugoszláv vendégekre és vezetőikre, köztük Sokolovits királyi közjegyző, elnökre.
Ripka Ferenc dr. ny. főpolgármester, a Budai Dalárda elnöke a két ország népének a dal szárnyain való felemelkedését és baráti találkozóját emelte ki azzal, hogy nemcsak barát talált barátra, hanem testvér testvérre. Huszty Károly dr. Budapest polgármesterének üdvözletét tolmácsolta.
Percekig tombolt az egész terem az elhangzott szónoklatokra. Mindezekre a jugoszláv dalárda elnöke válaszolt. Kitűnő a szónok, ércesen csengett a hangja — belső hév melegítette — szemei a kísérteties félhomályban is szikráztak, mikor hasonlóan Ripka szavaihoz, testvérként üdvözölte a magyar nemzetet, és azt az óhajt nyilvánította, hogy bár soha többé szét nem válnának útjaink és áldásos együttműködést eredményezne a dalárdák által egymásra talált két nemzet között.
Tombolva ünnepelte a jugoszláv dalárda Bárdost (Lajost), a Cecília Kórus karnagyát, mikor Sokolovits kijelentette, hogy ilyen kritikát, mint a Cecília Kórus, még soha semmilyen művész nem kapott Jugoszláviában. Ripka polgármester azután átadott néhány emléktárgyat a vendégeknek — plaketteket és apróbb emlékeket —, legértékesebb volt azonban egy szép serleg, melyet ott felavattak azzal, hogy a dalárda elnöke és vendég karnagya ittak elsőnek belőle az új szoros kapcsolat megszilárdulására, és a két nemzet boldogságára.
Erre Bárdos felkelt és kijelentette: ezt a pillanatot nem lehetne szebben megünnepelni, minthogy az itt levő dalárdák, a magyar és a jugoszláv együtt énekelje el közösen mindkét nemzet himnuszát. Szárnyalt az ajkakon lelkesülten a dal. A két himnusz elhangzása után a hangulat még melegebbé vált. A két nemzet két nembeli ifjúsága is egymásra talált, táncra perdült.”
Ezek után egy egészen más élményt írt le, amely már az akkori világháborús idők egyik tragikus részét elevenítette föl a hősiesen védekező finnek szemszögéből.
„Egy másik élmény. Velünk régóta szoros kapcsolatban élő, most szomorú sorsra jutott nemzet fiai között volt alkalmam pár órát eltölteni. Régi barátság fűz a Pécsett is nagyra becsült finn követhez és családjához. A löncs előtt, alatt és után sok mindent hallhattam. Végtelen hálával van eltelve a finn nemzet a magyarok iránt.
A követ és neje nem győznek eleget mesélni, milyen kicsi kis falvakból is megnyilvánult a segíteni akarás. Kis emberek, akik maguk sem dúskálkodnak földi javakban kis pénzecséjükből — amennyit nélkülözni tudtak — vagy kötött holmikat küldtek. Mélyen meghatva mondtak egyes eseteket, a jelenlévők mindegyikének könny szökött a szemébe.
A követ azt mondta, hogy Magyarország területét és népének számát alapul véve, mi nyújtottuk anyagiakban a legnagyobb segítséget. Valakinek az agyában fogamzott meg az idea, hogy képeslapok eladásából, melyek a finnt követnek címzendők, módot adjanak a szegényebbeknek is, hogy fillérekkel hozzájárulhassanak a finnek megsegélyezéséhez.
Közölte, hogy ilyen lapokból már 4000 érkezett hozzá. Szeged a múlt héten nagyszabású matinét rendezett, amely tisztán 800 pengőt jövedelmezett. Szentes is ezt tette, és meghatva mondotta a miniszter neje, hogy Komárom is rendez egy nagy finn estet vasárnap, március 31-én, melyen ő is énekelni fog.
Többek között hallottuk még, hogy azokban a városokban, falvakban, melyeket az oroszok igényeltek, egyetlenegy ember sem marad. Mindenki elhagyta régi otthonát, és vándorútra kelt, senki sem akart az óhazától elszakadni.
Meghatva beszélték, hogy Finnországot egyetlenegy kivétellel senki sem hagyta el a háború alatt, kivéve azokat, akik valamely gyermekcsoportot kísértek, vagy az ország érdekében külföldre mentek. A mai Finnországban nem a háború miatt sírnak az emberek, hanem a béke miatt. A harcoló katonák közül senki sem akarta letenni a fegyvert.
Ha (Carl Gustav Emil von) Mannerheim tábornagy nem lett volna a bálványozott vezér, akiben vakon bíznak, más szavára nem hallgattak volna, és tovább folytatták volna a harcot. Hősköltemények születnek már most, és kiapadhatatlan forrás lesz a finnek háborúja a költők és írók számára.
A követnének nyolc fivére harcolt, és különös kegye az Istennek, hogy egyik sem halt meg, csak sebesülés érte. Az oroszok alig fogtak el finn katonákat, nem adták ezek meg magukat, kivéve rajtaütésnél esett néhány fogságba. A finn követ és miniszter és családja meleg üdvözletét és háláját küldi Pécs városa számára az itt folyt gyűjtésért. Amint módot talál, kilátásba helyezte pécsi látogatását is.”
Végül Kodály Zoltánról, pontosabban annak betegségéről írt, amelyben felesége beszámolóját ismertette a már akkor is nagyra becsült zeneszerző állapotáról, akiért egy egész ország aggódott.
„A harmadik élmény: látogatás Kodályéknál. Kodály Zoltánt ágyba döntötte az influenza. A mester nejétől (Sándor Emmától) megtudtam, hogy jobban van, az ágyat már néhány órára elhagyhatta. Mindketten sajnálták, hogy a pécsi látogatásuk most nem vált valóra, de megígérték, hogy amint lehet, eljönnek a Mecseki Üdülőbe, hogy a mester egészségét itt erősítse.
Hátha megihleti öreg városunk, szép vadvirágos Mecsekünk, és itt születik meg egy új világra szóló kincs, egy új Kodály-mű. K. (Kürschnerné) Kalliwoda Olga”
A jugoszláv dalosok budapesti hangversenye, és az azt követő forró hangulatú összejövetel leírása is bizonyította: mennyire közel került a két nép a világháború első évében. Milyen kár, hogy nemsokára döbbenetes fordulatot vett ez a gyümölcsöző kapcsolat – éppen a világháború tragikus alakulása folytán.
A második írás a magyar és a finn nép világháborús időkben is meglévő szoros kapcsolatáról tanúskodik. A nagykövet és felesége „első kézből” számoltak be a finn nép állhatatosságáról, kitartásáról a legnehezebb időkben is, és nagy örömmel beszéltek arról a szolidaritásról, amelyet a magyarok tanúsítottak segítségükkel a finn testvérnép iránt.
A Kodály Zoltán betegségéről szóló írás zárta a fővárosi élményei sorát. Ebből azt is megtudhattuk, milyen szoros szálak fűzték már akkor is a Kodály-házaspárt városunkhoz. Így aztán nem csoda, hogy a világháború végeztével Pécset keresték föl, és 1945-ben itt dolgozta ki, és mutatta be a magyar zenei nevelést megújító programját.
Szóljon hozzá!