Először egy társas összejövetelen találkoztunk, mikor is hatalmas, szőrös testét egy apró női fürdőruhába préselve bukkant elő vendéglátóink fürdőszobájából. Munkahelyi zsúr volt, a Magyarország című hetilapnál dolgoztunk együtt pár hónapot, egészen addig, amíg Antall József stupid osztálytárs-komisszárja szét nem verte az orgánumot.

Juhani Nagy János igencsak tudott inni, enni, mulatni és beszélni mindenekelőtt – a magyar anekdotázó kihaló speciesének egyik utolsó példánya volt. Remek történeteket mesélt és remek történetek estek meg vele. Egyszer például kapott valakitől egy használt Minimat mosógépet, amelyet fáradtságos munkával Polski Fiatjának anyósülésére szuszakolt. Hazatérve azonban már nem tudta a gépezetet kivenni, és nem tudta soha többé, igénybe vett baráti segedelmet, próbálkozott autószerelőnél is, mindhiába – másfél évig autózott egy mosógép társaságában, hogy a végén az autót is azzal adja el. (Jól tudott adni, venni is, hogy aztán persze a végén ne legyen semmije.)

Mindenekelőtt azonban igazi újságíró volt, szenvedélyes, alapos, mindig és mindenre kíváncsi, minden iránt nyitott, bármiről író, és mindig írásra kész.

Lentről indult, határ menti faluból, szegénységből, nyomorúságból. Remek eszével, konok szívósságával tört ki. Debrecenben a Kossuth – előtte és ma újra: Dóczy – gimnázium volt iskolája, majd ugyanitt a bölcsészkaron végzett magyar-német- finnugor szakon. Minden nyelven értett és beszélt, amelyre éppen szüksége volt. Debrecenben kezdett újságíróskodni, majd Pesten, a Magyarországnál a Pálffy József körül kristályosodó „debreceni mag” oszlopos tagjaként írta a cikkek százait ezreit. Igazi újságíróként „minden vonalat vitt”: kül- és belpolitika, sport, utazás, történelem, irodalomtörténet, helytörténet, orvostörténet, biológia, vagy akár a rockzene – mind-mind a hatáskörébe tartozott. Ám egyben, meg többen is, sőt mindenben nagyon különbözött a manapság a médiaszakokról kiömlő ifjú titánokról: egyrészt művelt volt, olvasott, kulturált, egyik utolsó példánya a tudós hírlapírók mára kihaló fajának is, másrészt ő utána is nézett annak, amiről cikket írt. Nemcsak utánanézett, de utánabogarászott, utánakutatott – a paraszti lelkiismeretesség és alaposság ötvöződött benne az akkor még létező középiskolai és egyetemi oktatás adta pallérozottsággal.

Ha külföldön járt, különösen a hetvenes, nyolcvanas években, és meglátott egy szemétre kitett újságkupacot, rögtön leszállt a buszról, vagy megállította a kocsit, átbugázta a halmot, kimazsolázta, kitépkedte, és otthon gondosan dobozaiba rendezte azokat a közleményeket, amelyekről úgy gondolta, egyszer majd hasznosíthatók lehetnek.

Láttam otthonában gyönyörű dobozgyűjteményét, bennük témák, tájak, nevek, évszámok és mindenféle egyéb szempontok szerint rendezve a legkülönbözőbb nyelvű újságokból kigyűjtött cikkek, anyagok ezrei.

Bejárta a világot, szert tett egy finn papírgyáros feleségre egyebek között, élt vagy fél évig Grönlandon is. Utolsó éveiben egy eldugott mátrai falucskában húzta meg magát, hogy hátralévő idejét utolsó – azt hittem utolsó – szenvedélyének, a gasztronómiának szentelje. Számos szakácskönyve jelent meg, az Európa eszik és A világ levesei című munkák nagyszerűek.

A gasztronómus Juhani mindenevő volt; minden iránt nyitott, kíváncsi, nem ismert előítéletet, ha ennivalóról volt szó. Minden nép, ország, tájegység, város lábasába egyként szenvedélyes kíváncsisággal kukkantott és kóstolt bele. Parasztgyomrától nem volt idegen semmi, ami emberi táplálék lehet. Nem ismerte a konyhasovinizmust; az ő hajdúsági fazekában otthonossá főttek a legegzotikusabb nyersanyagok is.

És a receptjei mindig kiegészültek történelemmel, útleírással, kultúrtörténettel, művészettörténettel, anekdotákkal, történetekkel.

Hosszú évek óta betegeskedett, gyakran invitált, hogy látogassuk meg falusi remetelakában.

Elmehettem volna hozzá, kikérdezhettem volna, de nem tettem, nem telefonáltam, nem bírtam válaszolni utolsó e-mailjére, amelyben borzalmas képeket küldött agyonműtött magamagáról.

Mindannyian a magunk életébe döglünk bele, nincsen közben érkezésünk a másik életébe-halálába beledögölni.

Halála előtt pár héttel még új könyvét mutatták be egykori gimnáziumában, a Dóczyban. A kötetet Nagy Bandó András adta ki, aki az utolsó szakban – rácáfolva kicsit a fenti passzusra – Juhani barátja és támasza volt – isten áldja őt ezért.

A halálhír vétele után pár nappal nyakamba vettem Pestet, és igen nehezen, de megszereztem a könyvet.

A Mihály könyve torokszorítón gyönyörű olvasmány. Egy igazi újságíró megrázó testamentuma.

A világutazó hazatért. Juhani Afrikából és Gröndlanból megtért szülőföldjére és szeretett nevelővárosába, az övéi közé, az ő városának két legnagyobb fiához: Csokonai Vitéz Mihályhoz és a tudós Hatvani Istvánhoz.

A regényes könyv kerettörténete annyi csak, hogy a tudós titokzatos szerei segedelmével föltámasztja a frissen temetett költőt. A két tudós – hisz Csokonai is az volt – együtt barangolja be a korabeli, tizenkilencedik század eleji Debrecent és környékét, hogy aztán a végire a költő belekóstoljon a mába, és attól elszörnyedve, kétségbeesve vesse magát a sírgödörbe vissza. Regény, mese is e könyv, de egy igazi újságíró regénye, meséje, melyben tudós alapossággal és a teljesség igényével dolgoztatik és mutattatik fel a kor tablója. Tulajdonképpen több száz debreceni tárgyú Juhani-cikk van összemunkálva itt. A gyűjtögető hírlapíró kinyitotta összes dobozát, és kiszedegette belőlük a legjobb, legkedvesebb, legszemélyesebb „anyagokat”.

Kezdődik a könyv egy korabeli hullamosás szakszerű leírásával, melynek kezdetén a hullamosó lucskos káposztát vacsorál. Ehhez lábjegyzetben megtaláljuk a lucskos káposzta pontos receptjét. Mert tucatnyi ételrecept is található a könyvben. Aztán következik a korabeli debreceni utcák, terek, házak részletes leírása, a viselet oldalakon keresztül mutattatik be, egy egész fejezet szól csak a piacról, egy másik arról, hogy milyen az, amikor megfagy az ember. Pontos, tudományos, és egyben irodalmi leírást kapunk a pestisről, a sajt vagy a burgonya históriájáról, a gyógynövényekről, a könyvkötészetről, a vércsoportokról, a pákászatról, a népi gyógymódokról, és mindenekelőtt és mindig: a szeretett városról, Debrecenről, és a város és a magyarság egyik legnagyobb és legszomorúbb zsivány költőjéről. A szinte testvérré vált Csokonai tragikus sorsa és csudás műve adott a hírlapírónak erőt ahhoz, hogy az élettől méltósággal és megnyugvással búcsúzzon el.

Juhani újságba írt, de a könyv embere volt.

Tegnap temették.

_________________________________
Megjelent a Népszabadság 2007. szeptember 1-i számában: http://www.nol.hu/cikk/462502

Megosztás

Tweet