Őzek

 

Barna testével, riadt szemekkel baktatott a zörgő ágak között. A nap már nem látszott. Vékony lábai alatt csörgött a fakó levélágy, a hangtól még jobban megriadt. Jobbra-balra tekintgetett, erőt csak testének melegéből, leheletének párájából meríthetett. Az ágak a szürke ég felé meredeztek, lassan ereszkedni kezdett a köd. A nőstény suta remegett. Megérezte a közelgő fagyos hideget.

A bakot az erdő szélén látta meg. Minden izma erőtől duzzadt. Teste szépségének biztos tudatában kihívóan nézett a világba, csak szeme mélye rejtett el valami bizonytalanságot. Egyből a nőstényre meredt. Szíve zakatolt, melle fújtatott. Párzani akart. Bundája az évszaknak megfelelően szürkésbarnán olvadt a hideg tájba. Hosszú szőre fehér farkát eltakarta. Nagy, szőrös fülében megvillant belül a fehér. A kifejlett test tömör, fekete szájban összpontosult. Három agancsa a sutára meredt, mintha nyársalni akarná. Földre szegezett orra kiszemelte már. A suta még nem is tudta, hogy a bakfej illatmirigy váladéka már rég megpecsételte sorsát, a bódulat már befedte az egész területet. Valami enyhe kábulatot érzett, s szinte jól esett, hogy a bak elindult feléje. Lassan, komótosan kezdte kergetni, miközben amaz ugyan előtte baktatott, mégis várta, hogy kövesse. A boszorkánygyűrűt kitaposták, az üzekedés heve mindkettőjüket egyre jobban feszítette. Az őzbak már elvesztette veszélyérzetét, miként agancsa is jócskán beérett. Az őznász néma csendre intette a természetet. A bak egyre gyorsabb körökbe kezdett, a suta maga sem vette észre, hogy egyre jobban incselkedik vele. Már mindegy volt. Hajtotta a vágya, a vér buzogása. A növényzetet már rég letaposták, csak a nyomok árulkodtak a csendnek. Az üzekedő suta megállt. A fák és a szél most hallhatták meg rég visszafojtott hívó panaszhangját. Érdes, ugató hang volt ez. A bak ráugrott, a suta felvette.

Ezután napokig összetartoztak. Kis erdőfoltokat tarkítottak, néha ellátogattak a nádasokba, a magas füves bozótosba. Máskor feltörtek szűz területeket. Az esti és hajnali szürkületben megnyesték a szúrós fenyő tűleveleit, hol elfeküdtek, hol kérődztek. A nőstény vágyakozva figyelte, amint a közeli őzsuta pettyes szőrű gidát ellik. Ő gidát már nem szoptathatott. Mégis finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és karcsú nyakával boldogan bujkált a bozótban és aljnövényzetben. Észre sem vették talán, hogy kisebb csapat formálódott körülöttük. Szaporodtak a boszorkánygyűrűk, a vetélytársak agancságai összeakadtak. Olyan erőfitogtatás volt ez, nem vérre ment. A természetet betöltötte a hangok özöne, a suták üzekedő hívóhangja, vészsiráma, a gidák anyjukat hívó sírása. Ha valaki látta a sutát és a bakot, a párizsi mámortól csak megtorpanhatott. Halk zörejjel, az aljnövényzetben ide-oda lépkedett szaporán a suta, majd felbukkant az oldalához simuló, epekedő bak is. Most nem tudtak semmiről, csak egymásról. A bak volt elmélyültebb, egyedül a sutát igyekezett engedékenységre bírni. Száját nyalogatta, mögé kerülve egy arasznyira sem maradt le tőle. Forgolódtak, körbejártak. A suta érzékenyebb volt. Néha előreugrott, tétovázva megállt, mintha a veszélyt érezte volna.

Pontosan tudta, hogy a bak új sutát fog majd keresni, de ezzel most nem törődött. Csak szívta magába az incselkedés izgalmát, a bak testének melegét. Érezte a másik epedését, s ez tetszett neki. Érezte a másik testből áradó védelmet, s ez betakarta, nem engedte bántani. Saját panaszhangjától megkönnyebbült, a riadt tekintet, a remegő test megnyugodott kissé. A lágy érzések felmelegítették. Érezte, hogy napról napra erősebb.

Ám nem sokáig maradhatott. A boszorkánygyűrűt még megszagolgatta, csontos, patában végződő lábaival újból át meg átjárta. Azután elindult. Vissza az erdőn át, amerről jött. Haladt a bozóton, sűrűn által, száraz ág és gally csapkodta őzarcát. Látott közben sorakozó őzeket, de őt csak a lába vitte ahhoz az egyhez, ki már szökellni nem tudott, de reá várt. A völgyben az elmúlás szaga neszezett. Finom őzcimpái már remegtek a szomjúságtól, ám a forrás befagyott. Végre megérkezett a beteg bakhoz, kinek szeme már nedves volt. Térde már megrogyott, feje imbolygott. Egyedül barna, kitágult őzszeme nézett most is riadtan, mint oly sokszor. Régóta nem mozgott. A vadonból kirekedt. Nyakát nyújtogatni próbálta, hiába. Hangja már rég berekedt. Szomjúhozott, mintha teste égne, vagy rekkenő hőség emésztene, ám a szomjat oltani nem tudta, a forrásokat rég elkerülte. A riadt, de még kérlelő tekintetet máskor nyugtalanság váltotta fel. Tépni akarta láthatatlan láncait, futott volna, de nem bírt. Nézése vad, számon kérő volt.

– Hol voltál? – árulkodtak a szemek vadul.

– Erős lettem! Erőt hoztam! – hebegte a suta tekintete, miközben farán a tükör, a fehér folt szív alakot formált.

Válasz már nincs, nem lehet. Az erdő nagyot visszhangzott, egy madár sikoltozva hagyta el fészkét. Majd egy száraz levél ütődött a kopasz fa ágához. A vér csendesen szivárgott. A cső még mindig füstölgött.