Pécs és Dunántúl a török hódoltság alatt
Evlia Cselebi szerint „a törökök érkezésének hírére a pécsi vár csúcsára fehér, kegyelemkérő zászlókat tűztek ki a városbéliek. A papok kimentek a vár elé, és a várat […] feldíszítvén kulcsait drágaköves kagylóhéjban Mohamed bég szerdárnak és Kászon bégnek [a későbbi budai basának] átadták”. A város megadta magát. Így került Pécs városa 1543. július 29-én török uralom alá.
A vár elfoglalása után a törökök a várost teljesen feldúlták, raboltak, fosztogattak. A várost egymás után négyszer rabolta ki Szulimán 3000 fős tatár serege. A törökök lebontottak több templomot, lakóházat és a helyükre dzsámik, imaházak, kultikus fürdőépületek kerültek (Kolta János könyve nyomán). Rombolásukra jellemző, hogy a Székesegyház padozatát felszedték, és az épületet terményraktárként használták. Az altemplom lépcsőjének oldalfalán levő reliefek emberalakjainak fejét összetörték, mert az iszlám vallás szerint tilos az ember ábrázolása szobrokban, rajzokon. Pécs reneszánsz kori emlékei nagyrészt megsemmisültek.
A török adóösszeírások (defterek) szerint 1554-ben Pécs lakossága nagyjából 1500 fővel csökkent. A magyar nyelvű lakosok zöme ekkor még a Belvárosban élt, de innen később kiszorultak a külvárosokba, illetve sokan elmenekülhettek. Az 1554-ben készült adóösszeírás fontos nyelvemlék, mert megőrizte az akkori lakosság család- és keresztneveit, valamint az adózás mértékét is feltüntette. A város 13 adózókörzetében 1554-ben 260 adózó személyt (családfőt) írtak össze. Egy családra 6–8 személyt számítva városunk lakossága 2600–3000 fő lehetett. A török városvezetők érdekében állott, hogy védjék a magyar lakosságot, mert csak így remélhették a kötelező adók megszerzését.
A családnevek és a nevek után álló minősítések az adóösszeírásban a névviselők foglakozására utalhattak. Ezek: Ötves János, Szűcs Petre, Szíjártó András, Paizsjártó Márton, Kerékjártó Ferenc, Asztaljártó István, Boltos Benedek, Tímár Sebestyén stb. (Káldy-Nagy Gyula könyve és Dercsényi – Pogány – Szentkirályi: PÉCS c. könyve [39. o.] nyomán.)
A város birtokbavételét mutatja az is, hogy a város fontosabb utcáinak török nevet adtak a „főemberek”. A török utcanevek főleg a város északi utcáit jelölték (Omer aga u., Alejdan u., Ali efendi u.). A város délkeleti részén volt a Dervis bég utca és a Martalóc utca. A martalócok a balkáni országokból származó „rabló bandák” tagjai voltak. Nehéz volt őket megfékezni a vadságuk miatt! (Pesti J. 2013. 30).
A város összképét úgy „sikerült” átalakítani, hogy Pécs a jellegzetes török építményeivel amolyan balkáni bazárváros képét mutatta. A mai is meglevő hódoltság kori műemlékek városunkban: Gázi Kászim pasa dzsámija a Széchenyi téren, Jakováli Hasszán pasa dzsámija a Kórház téren, Idrisz baba türbéje, rituális közfürdő alapjai a Ferenciek utcájában, Csorgó kút nyomai a Káptalan utca elején. (Szabó Pál Z. könyve nyomán.)
Az elviselhetetlen adóterhek miatt nagy volt Pécsett a szegénység. A lakosság abban reménykedett, hogy valami csoda folytán csak vége szakad egyszer a török uralomnak. 1664 januárjában híre jött annak, hogy Zrínyi Miklós az eszéki híd felgyújtása után visszatér Pécsre, és seregével megkísérli a vár elfoglalását. A „szigeti hős” először ágyúkkal lövette az északi várfalat, eredménytelenül. Ezután a nyugati és a déli várfalon próbáltak katonái benyomulni a várfalon belüli utcákba. A törökök ezt a támadást visszaverték, és taktikai okokból felgyújtották a várost. Mivel nem járt sikerrel Zrínyi téli hadjárata, tűrni kellett tovább városunkban az elnyomók gorombaságait, adóterheit. Az alávetettség állapotából való szabadulás gondolatáról azonban nem mondtak le a pécsi emberek. Sajnálattal vették tudomásul. hogy Zrínyi Miklós egy vadászat során – rejtélyes baleset folytán – meghalt 1664 decemberében (Kolta János könyve nyomán).
Szóljon hozzá!