A Pécsi Dalárda díszközgyűléséről mindkét akkori híres pécsi napilap tudósított hosszan, kiemelt helyen, de volt egy különösen fontos pontja ennek a díszközgyűlésnek, amikor Till József jegyző fölolvasta jelentését a hírneves férfikórus addigi történtéről. Ennek a hosszú összeállításnak első részét közlöm most, mégpedig a konzervatív „Dunántúl” december 10.-i számából, az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével.
(Forrás: JPM Évkönyv 2015)
„…Igen tisztelt díszközgyűlés! Jelentésemben az 50 éves Pécsi Dalárda történetére óhajtok visszapillantani, amikor így tűnődve elmélkedem a szép időkön, s magam előtt látom a dicső múltnak még élő tanúit, a Pécsi Dalárda zászlósurait, a beszédes emlékű trófeákat, megújhodnak előttem a dicsőséges napok, a babérokkal éhes múlt, a Pécsi Dalárda 50 éves álma.
Derengő félhomályban volt még nemzetünk égboltja, halvány volt még a szabadság orcája, amikor 1862. május hó 1-én királyi biztos jelenlétében tartott gyűlésen alakult meg rendes alapszabályok szerint. Az első kar vezetője Schmidt Péter tanítóképző intézeti zenetanár, majd utána diadalra vezető karmestere Wachauer Károly volt; a megalakuláskor hét működő tagból állott az egyesület.
A hatvanas években úgyszólván német volt Pécsett minden, németnyelvű volt a lakosság, a Pécsi Dalárda kezdette dalba ringatni az édes magyar szót, s szent lángba borítani a reszkető magyar szíveket. Jó erőkkel, komoly munkával, kitűnő vezetés alatt egy csapásra felülemelkedik a hatvanas évek átlag daloskörei fölé, művészit nyújt, s a meghódított pécsi közönség tódul a dalárda előadásaira és gyakori zenés miséire.
Alig csendült meg a Pécsi Dalárda bölcsője fölött a szülőanya első dala, már két évre, 1864-ben zászlaja felavatását országos ünneppé emelte azáltal, hogy meghívta az dalosköreit versenyre. Tizenhét dalosegyesület vett részt ezen a rögtönzött versenyen, mely tulajdonképen az első országos dalosünnep volt, s mely egyszersmind az országos egyesülés, ’a szövetség’ eszméjét is eredményezte.
A sok hazai siker s öröm után babérokra vágyott a megizmosodott Pécsi Dalárda. 1868-ban Debrecenben tartott dalosversenyen első ízben áll ki a versenyporondra, s tizenhárom versenyzővel extázisba ragadta a Debrecenben egybegyűlteket, el is hozza az első díjat, Debrecen hölgyeinek ezüst billikomát. 1872-ben húsz taggal Nagyváradon versenyez, ahol a ’Pesti Nemzeti dalkörrel’ szemben második díjat nyer.
Két évre ezután tizenkilenc tagja Kolozsvárra siet kiköszörülni a csorbát, s ott tizenegy daloskör közül ismét a Pécsi Dalárda kapja az első díjat. 1882-ben másodszor megy Debrecenbe ismét 19 taggal, s kötött versenyben egyhangú határozattal vívja ki az első díjat. Itt aztán az országos dalosszövetség, nehogy a többi versenyző dalosköröket elriassza a versenyekben való részvételtől, azt határozza, hogy ezentúl az olyan dalárda, mely legalább is kétszer nyer első díjat, ’minta dalárda’ címmel csak hasonló rangú, tehát ’minta’ dalárdával mérkőzhessék.
A Pécsi Dalárda a minta-dalárdák e kategóriájában már két év múlva, 1884-ben meg is jelenik Miskolcon, s a messze vidéken hírneves debreceni dalosegyesület elől egyhangú határozattal elviszi a minta-dalárdák első díját is. 1892-ben Budapestre megy versenyre, ahol az ’Egri Daloskör’-rel vívott erős küzdelem után megosztva kapja az első díjat.
(Forrás: Régi Pécs)
Versenyen kívüli szerepléseivel is igyekezett a dalművészet színvonalát minél magasabbra emelni. Ezek közül, mint felejthetetlen momentumot említem fel, hogy 1865-ben, augusztus hó 20-án az ország fővárosában működött közre a ’Pestbudai Hangászegyleti Zenede’ jubileumi előadásán, melyen Liszt Ferenc dirigálta saját oratóriumát, a ’Szent Erzsébet legendát.’
Olyan zenei faktor volt akkor egyesületünk az országban, hogy például a szegedi országos kiállítás bizottsága 1876-ban egyenesen a Pécsi Dalárdát kérte föl a kiállítás megnyitásán való közreműködésre. A Pécsi Dalárda eleget is tesz a meghívásnak, és ottani szereplése valóságos attrakciója a kiállításnak.
1886-ban saját otthonában vendégül látja az Országos Magyar Daláregyesületet, mely az országos versenyt ezen évben Pécsett rendezi, ugyanekkor 25 éves fennállásának ünnepét üli egyesületünk.
Országos jelentőségűvé tudta tenni ez az egyesület azt a merész vállalkozást is, hogy Verdinek messze földön híres, Magyarországon a vidéken egyáltalában elő sem adott ’Rekviem’-jét 1897-ben előadta mintegy száz tagú vegyes karral, és ugyanannyi tagból álló zenekarral. Az ország zenész kitűnőségei, zenekedvelői teljes elismeréssel fogadták a sikerült előadást.
Külföldre két ízben rándult ki a Pécsi Dalárda. Elsőben 1879. tavaszán Bécsbe, amikor a királyi pár ezüstlakodalmát ünnepelte, s ez alkalommal az ottani daloskörök nagy dalosünnepet rendeztek. Itt a Pécsi Dalárda önállóan lépett föl három magyar műdallal. Lajos Viktor királyi herceg a leghízelgőbb nyilatkozatok közt fejezte ki elismerését.
(Forrás: Haksch Lajos könyve, 1902.)
A nagy ’Männergesangverein’ a saját palotájában vendégül fogadta a Pécsi Dalárdát, s barátságának jeléül máig is elküldi évi jelentéseit. 1883-ban nagy körutat tett Graz, Aussee, Ischl, Salzburg, Zürich és Luzern városokban, talán ebben a dicsőséges évben töltötte be legméltóbban kulturális missióját (sic!). A magyar műdalt akarta bemutatni a külföldnek, amely pedig viruló hazája a műdalnak.
Az első fogadtatás úgyszólván mindenütt hideg volt, s bár előzetesen bejelentették a hatóságnak, hogy a dalárda nem pénzt kereső daltársulat, itt-ott be sem akarták őket ereszteni. A grazi rendőrség például vándor ’Sängertrupp’ -nak nézte a Pécsi Dalárdát, s előzetes garanciát követelt, hogy az előadás nem fog a jó erkölcsökbe ütközni.
Mikor a jótékony célra rendezett hangversenyek elhangzottak, a művelt nyugatiaknak a barbár magyarokról alkotott véleményét egyszerre megváltoztatta az elragadtatás, s az önkéntelen viharos tetszés. Búcsúzáskor már testületileg kísérték a külföldi dalosegyesületek a Pécsi Dalárdát a vasúthoz, szeretetük jeléül pedig temérdek alpesi rózsacsokrot ajándékoztak.
Aki diadalról diadalra vezette egyesületünket, az Hoffer Károly volt, ő a Pécsi Dalárda hatalmas trubadúrja, babéros hadvezére. Ha Hoffer beállt a sorba, karmesteri vezetés nélkül a legnagyobb precizitással énekelt a Pécsi Dalárda, ugyanis szemének egy-egy ütése elég volt, hogy dominálja az összeséget, s a legfrenetikusabb tapsokra ragadja a közönséget. Érdemeit a legmagasabb helyen is elismerésre méltatták, ő felsége a dalügy felvirágoztatásáért a koronás arany érdemkeresztet adományozta neki.
1902-ben 40 éves volt a Pécsi Dalárda. Szép és emlékezetes ünnepségek között ülte jubileumát, melyen a testvéregyesületek valósággal elhalmozták elismerésük kitüntető jeleivel.
A betöltött 40 esztendő után következett a Dalárda újjászületésének kora. A természet rendje, az eltűnt emberöltő meghozta az átalakulást, a Dalárda megifjodását. A régi tagok, Repics (Repich) Vince, Mihálovics Antal, Németh Béla, Czury József stb. elhalnak, néhányan pedig elmaradozva megelégszenek azzal, hogy az általuk nevelt terebélyes fa árnyékában hűsölhetnek.
A régi tagok megfogyása, az új tagoknak beözönlése anélkül, hogy assimilálódtak (sic!) volna, lehetett az oka a bekövetkezett néhány szürke hónapnak. Az átmenet nehézségeit különösen a karmester érezte meg.
(Forrás: Pécsi Fejek 1929 – Wikipédia)
Haksch Lajos karmester valóban nehéz munkához fogott, amikor ilyen körülmények között átvette a pálcát, s elérte az egyesülettel azt a művészi eredményt, amit különben hosszas összetanulással, s így tökéletes együttérzéssel produkált a régi gárda. Harcba ugyan nem szállt jó ideig, nyomtalanul azonban egy év sem tűnt el, hanem rendszeres, komoly tanulás mellett békében ápolja az ifjú Pécsi Dalárda a művészetet.
Az utolsó 10 év eseményeiből csupán a kimagaslóbbakat adom át jelentésemben az emlékezetnek. Általában véve az alapszabályoknak megfelelőleg évenkint (sic!) 3—3 alapszabályszerű hangversenyt ad a pártoló tagok részére; egy-egy művészi estélyt rendez évenkint a Pécsi Nemzeti Színházban, továbbá hagyományossá teszi a sylveszteri (sic!) tréfás estélyeket.
Azon kívül vendégként sűrűn énekel a különféle kultur- egyesületek estélyein, hangversenyein, hazafias- és népünnepélyeken. Az 1904. év derekán, mint részbeni házigazda vesz részt a Dunántúli Dalosszövetség pécsi dalversenyén; a szövetség versenydíjaihoz díszes ezüst koszorúval járul; ugyanakkor részt vesz a testvér dalosegyesületnek, a Pécsi Polgári Daloskörnek húsz éves fennállási ünnepélyén. Ezen évben adja elő Strausz József (ifj. Johann Strauss) ’Bőregér’ (’Denevér’) c. operettjét a színházban.
A következő évben, 1905-ben a szokásos estélyeken kívül a ’Cigánybáró’ kerül előadásra. Képviseletileg megjelenik a Pécsi Dalárda ezen évben a szombathelyi dalosünnepen, amelynek keretében tüntette ki az országos magyar dalosegyesület Hoffer Károly és Herczenberger József daltestvéreket az arany lanttal.
1906-bana Dunántúli Dalosszövetség nagykanizsai versenye alkalmával meghívás folytán, versenyen kívül énekel egyesületünk. A dalárda vezérei első ízben vezettek bennünket, új katonákat a harcolókhoz, hogy ambíciónk acélozódjék (sic!), s önbizalmunk megerősödjék.
Szép napok voltak a kanizsai napok, az óriási közönség a Pécsi Dalárdát kívánta hallani, továbbá úgy a napi, mint a zenelapok referádái (beszámolói) egyhangúlag nekünk juttatták a dicsőséget. A Nagykanizsai irodalmi és művészeti kör kedves meglepetésül díszes babérkoszorúval ajándékozott meg.
Tevékeny részt vettünk továbbá a finn testvérnemzet dalosainak, a Suomen Laulu helsinki egyetemi énekkarnak fogadásában. Igazi daltestvéri szeretettel öleltük őket magunkhoz; pécsi tartózkodásuk alatt mindig velük voltunk, s csodálattal hallgattuk, hogy bűvös-bájos daluk mily érthetően fejezi ki szívük mélységes panaszát…” (Folytatása következik!)
Szóljon hozzá!