Dr. Szabó Gyöngyi pszchiáter főorvossal, az MTA felolvasótermében az Alvás világnapján tartott konferencia után beszélgettünk.
Mikor és milyen indíttatásra döntött úgy, hogy az orvosi pályát választja, és mi vezette Önt végül a neurológia és a pszichiátria felé?
Az orvoslás, nem valami gyermekkori álom vagy nagyon tudatos elhatározás volt.
Szerettem a zenét, az irodalmat és az érdekelt, hogy miként jön ez ki az emberből. Isten adta tehetség csak, vagy van valami megfogható anyag, az alapok, ami bennünk van. Ez azt hiszem válasz lehet arra, hogy mindig is azt gondoltam nem létezhet a lélek, az agy materiális valósága nélkül. Ez a mai napig nem változott.
Diplomáját a Pécsi Orvostudományi Egyetemen szerezte. Milyen meghatározó élményekre vagy mesterekre emlékszik vissza egyetemi éveiből?
Harmadéves egyetemistaként a pécsi neurológiai klinikán már tudományos diákmunkát végeztem Czopf József professzor úrnál. A téma az agyhalál vizsgálata volt egy un. nasopfarinegeális elektródával az agyi elektromos tevékenység rögzítésére. Később, amikor már klinikai orvosként ugyanitt dolgoztam, estébe hajló hosszú EEG elemzéseket kellett mondanom az EEG görbékről az íróasztala mellett állva, miközben ő lapozta és ellenőrizte, hogy minden hullám, minden amplitúdó a helyén van-e. Egy-egy EEG görbe akár 50-70 oldal is lehetett! Olyan segítő mentor volt, aki a tanításban a saját idejét sem kímélte. Sokat tanultam, hálás vagyok érte. Előfordult, hogy levettem a cipőmet, hogy zaj nélkül tudjak kiosonni este 6-kor a klinikáról. (ezért annyira nem).
Akkoriban a neurológiai intenzív osztályon is dolgoztam, ahol az agyhalál gyakran előfordult. Szinte naponta kellett reanimálni de ez egy ilyen osztály. Amit nem értettem, miért van az, hogy az egyiknek sikerült a másiknak nem. Az újraélesztésre gondolok. Mindent úgy csináltunk ahogy kell, mégsem sikerült.
Hol lakik a lélek? Mindig nehéz szívvel kapcsoltuk le a lélegeztetőgépet.
A lelket azért próbáltam megtalálni, így 1996 ban beiratkoztam pszichiáter rezidensnek az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Klinikára(csak Lipótmezőnek hívtuk) Budapestre. Ideköltöztem, szakvizsgáztam pszichiátriából és az akkori OPNI-ban munkát kaptam. Ma már történelem, de akkor felemelő volt az, hogy ismert művészek, írók is megfordultak itt, ők is emberek. József Attila éjjeliszekrényét megjelölve még meg is mutatták nekünk rezidenseknek, ha hinni lehet a valóságában. De Rejtő Jenő szobája, ahova bejárhatott írni, legenda volt. A portás egyszer nem engedte be éjszaka. Ő meg állította, hogy itt lakik. Egyszóval különleges hangulata volt a helynek annak, hogy nagy figyelemmel tanultunk a mesterektől, egymástól és a betegektől.
Ritkább párosítás, hogy valaki egyszerre neurológus és pszichiáter. Ön szerint miért fontos a két terület együttlátása a betegellátásban?
Igen, ritkább párosítás a két szakvizsga együtt. Ennek több oka is van. A neurológiát és a pszichiátriát sokáig külön diszciplínának tekintették igaz a mai napig is így van hiszen két önálló nagy szakvizsga és kényelmesebb csak az egyik szakvizsgát megcsinálni. A beteg ellátásához elégnek tekintették, tekintik a konzíliumot. Vajon tényleg elég egy konzíliumi idő, hogy minden lehetőséget átgondoljunk? Szerintem nem. A másik, hogy ha ezt a kifejezést használhatom, „úri huncutság” is, mert előröl kell kezdeni egy másik szakmából a rezidens éveket és nem jár több fizetéssel.
Gyakran hangsúlyozza, hogy a testi tünetek és a pszichés folyamatok szorosan összefüggnek. Milyen példák mutatják ezt leginkább a mindennapi gyógyító munkában?
A testi tünetek és a lelki folyamatok szorosan összefüggenek. Ezt régóta próbálom mondani. Annyira régóta, hogy 2002-ben a pszichiátriai társaság vándorgyűlésén tartottam egy hosszabb előadást, „Mi fáj?” címmel. Volt, aki megmosolyogta a témát, de a krónikus fájdalmakról, fejfájásról beszéltem és azokról a bizonyítékokról, hogy az antidepresszánsok mindezeket hogyan befolyásolják. A mai napig sokat foglalkozok a migrénprevencióval, az alvászavarok hátterében a súlyos szorongásos zavarokkal.
Pályájának egy szakaszában Svédországban is szerzett szakmai tapasztalatokat. Hogyan került kapcsolatba a svéd egészségüggyel?
A svéd egészségüggyel úgy kerültem kapcsolatba, hogy egyszerűen megkerestek, több, orvosokat közvetítő cég is. Norvégia és Németország is szóba került, végül emellett döntöttem. Kezdetben pszichiátriai szerződésem volt az Umea orvosegyetem oktató kórházába Luleaba. Az osztály hetek alatt kezdett átalakulni addiktológiai osztállyá, amihez én nem értek. Tisztelem ezt a területet, de inkább átkértem magam egy ritka neurológiai betegségeket kezelő speciális ambulanciára. Nagy tisztelete volt a dupla szakvizsgának, egészen másként, mint itthon. Nagyon pontos időbeosztásban dolgoztunk. Naponta két alkalommal volt megbeszélés a nap elején és a végén, ez szigorúan szakmai volt a lazább beszélgetéseknek a kávé mellett volt a helye. Nagyon pontosan definiálva volt az orvosok és a nővérek szociális segítők kompetenciája és számonkérhető volt. Kidobott idő nem létezett még azokon a napokon sem, amikor csak telefonos konzultációra volt lehetősége a betegnek. 20 percenként osztotta be a nővér. Az adminisztráció mindig gyötrelmes, de a fókusz az orvosi munka, így amit lehetett, levettek a vállunkról. A kiszámíthatóság a napi munkában sok stresszt levett rólunk. Tudtuk mikor mi várható. A pontosság tisztelete minden irányból meghatározó. Ha egy betegnek 9 órára volt időpontja hozzám Kirunából, akkor hajnali 3 kor elindult, hogy ne késsen. Nekem sem volt könnyebb a nyelvi nehézségekkel, 50 perc volt mindenre a dokumentációval együtt.
Ha betegellátási szemléletről beszélünk, nekem a neurológiáról és a pszichiátriáról van tapasztalatom. Igazából mindegy, melyik területet nézzük, a betegek utógondozása hozzátartozik a betegellátáshoz. Nem kerülhet ki beteg anélkül, hogy ne lenne biztosítva a rehabilitáció, vagy otthoni gondozás, vagy az azonnali követés a háziorvos által, a visszarendelés időpontja vagy a szociális segítők jelenléte, amint elhagyja az intézményt. Több olyan ALS-beteggel találkoztam, akinek két stabil asszisztense volt, mert csak így tudott életben maradni. A különböző betegotthonok, különböző típusú betegeknek állandó biztonságot lehetőséget jelentenek. Az ellátás szemlélete mindig betegközpontú.
Jelenleg több intézményben is dolgozik, például a Nyírő Gyula OPAI-ban és a Semmelweis Egyetem klinikáján. Milyen különbségeket lát a klinikai, az állami és a magánrendelés mindennapjai között?
Korábban kellett volna, de pontosítanom kell a nevemmel kapcsolatban. Földesiné Dr. Szabó Gyöngyit a Semmelweis Egyetem Társadalomtudományi Tanszékén találtam a neten. Ő bölcsész egyetemi oktató, nem orvos. Én soha nem dolgoztam a Nyírő Kórházban, a zavar ott keletkezhetett, hogy az OPNI-nak, amikor megszűnt, ez az intézmény lett az utódja. Az internet nem felejt, de néha összebonyolítja a dolgokat. Már többször tapasztaltam.
A módszerekről annyit tudok elmondani, hogy nagyon különbözőek rendszerszinten. A számomra nehezen tolerálható klíma miatt északról visszaköltöztem néhány év után, és jelenleg az időm fele részét Stockholmban töltöm, ahonnan online is dolgozom. A svédországi gyakorlati munka után, és a korábban több évtizedes betegellátás tapasztalataiból kiindulva már nem szerettem volna visszakerülni az állami betegellátásba. Pszichoterápiát tanultam a tündérhegyi pszichoterápiás intézetben. Jelenleg több, de nem államilag finanszírozott helyen dolgozom: Kék Duna Alzheimer otthon, OEC Óbudai Egészségügyi Centrum, ahol klinikai vizsgálatokat végzünk, többnek vagyok a vizsgálatvezetője. B.O.K. Benyovszky Orvosi Központ: itt képzettségemnek megfelelő szakorvosi munkát végzek.
A különbségekre a klinikai, az állami és a magánrendelések között tudok válaszolni hiszen mindegyikben volt, van részem. A klinikai munkákban a fókusz a kutatásokban, új eljárások kifejlesztésében van, ezt Svédországban az oktató klinikán könnyebbnek éreztem, kevesebb volt az időzavar, a betegellátásra is több jutott. Az itthon tapasztalt államilag finanszírozott rendelői munkák, versenyfutás az idővel. Nehéz elégedettnek és biztosnak lenni abban, hogy nem hibázok, ha közben megy a stopperóra. A magánrendelések sem stresszmentesek, de itt van idő átgondolni, odafigyelni olyan részletekre is, ami háttérben maradna. A munka mindenütt ugyanazt a figyelmet koncentrációt kívánja, de tőlünk is függ melyikbe tudunk illeszkedni.
Betegei visszajelzései szerint közvetlen, figyelmes orvosként ismerik. Ön szerint mennyire fontos a bizalom és az empátia a neurológiai vagy pszichiátriai gyógyításban?
Empátia és bizalom nélkül nem létezhet beteg-orvos kapcsolat. Ez még nem pszichiátria, csak az alapok a gyógyításhoz. Néha azt mondom a betegeimnek, nem az a jó orvos Önnek, akire mindenféle titulust aggatnak, hanem az, aki képes meggyógyítani. Ehhez mindenképpen kell az az érzés a betegnek, hogy jó helyen vagyok, elhiszem, hogy tud segíteni. Ezt nem egy érthetetlen szakkifejezésektől terhelt beszélgetésben lehet elérni, hanem az információnak olyan átadásában, amiben mindketten aktívan reszt vesznek. Én ezt gondolom.
Ha a jövőre tekint, milyen irányban fejlődhet a neurológia és a pszichiátria együttműködése, és milyen szerepet szán ebben saját szakmai munkájának?
Elkerülhetetlen, hogy tovább erősödjön a kapcsolat a két terület között. A közös biológiai gyökerek, a neurotranszmisszió az asszociációs pályarendszerek az agyunkban vannak, a lelki működésünk materiális alapjai. Hozzákapcsolva a pszichoterápiát a teljesség jobban érvényesül.
Magamat úgy képzelem, hogy teszem a dolgom ezután is, orvos vagyok.
Szóljon hozzá!