Az agglegény általában akkor kezd el főzni, mikor a munkahelyi menza számláját először kézhez kapja. Ekkor azt gondolja bőszen, ugyanakkor lelkesen, hogy ő ennél bizony olcsóbban is meg tudja oldani az ebédjét, vacsoráját. És ebben tökéletesen igaza is van: olcsóbbnak valóban olcsóbb lesz az étkezése.
Vegyük például a levest. Mert ugyan, gondolja az agglegény, minek az a sok hacacáré a zöldségvásárlással, annak aprításával, rántáskészítéssel, habarással, meg minden egyébbel, melyről a szóban forgó agglegénynek csak igen kevés ismeretei vannak. Helyette mennyivel praktikusabb, és főleg olcsóbb a zacskós leves! Már a vásárlás mennyire mámorító, mikor az emberünk ott áll a polcok előtt és csodálja a színes zacskók tarkaságát, az étvágygerjesztő fényképeket a csomagoláson, szinte összefut a nyál az ember szájában, ahogy olvassa, szemezgeti a kínálatot: csirkeleves, marhaleves, paradicsomleves, húsgombóc leves. Kompakt, instant megoldást kínál mindegyik a levesre éhező embernek. Az agglegény betáraz tehát mindegyikből, abban a tudatban, hogy lám, milyen változatosan étkezik: minden nap másfajta levest eszik. Méghozzá úgy, hogy csak egy vízforraló szükséges ehhez.
A második fogás már nehezebb, azokhoz már edények is kellenek. De egy valamire való, kényszerfőzésre kárhoztatott agglegénynek meg se kottyan kifőzni egy adag tésztát, hogy aztán túrós tésztát egyen négy napig. Ha időközben netán elfogy a túró, akkor sincs semmi baj, egy talpraesett agglegény így sem eszik üres tésztát. Nem! Bizony, ebben az esetben lekvárral, mákkal ízesíti a maradékot. Ezzel is ki lehet húzni néhány napig.
A tésztához még mirelit húsokat is kisüthet az ember. Ó, az a kínálat, ó azok a színes zacskók (lásd fentebb, a levesnél): pulykahús, sajttal töltött baromfi falatok! Ezeken is el lehet élni vígan – miután emberünk egyedül él – legalább egy hétig egyfolytában.
Amikor aztán mindezt megunta az ember, akkor még ott van a makarónik, spagettik csodálatos világa. Kezdeti nehézség ugyan, hogy a spagetti jóval hosszabb, mint a lábasunk magassága, de a belevaló, konyhára termett agglegénynek néhány próbálkozás után meg se kottyan kezelni ezt az anomáliát, és kifőzni – egyben – a tésztát. Ha ez megvan, onnantól kezdődően csupán tiszta kulináris élvezetek következnek, midőn az ember ráönti a tésztára az üzletben vett, előre elkészített szószt. Amikor lezser, laza mozdulatokkal összekeveri a kettőt egy fakanállal, az agglegény bizony valóságos séfnek érzi magát.
Apropó szószok!
Ó, az a kínálat, ami a polcon fogadja az éhes agglegényt, a sok-sok színes címke az üvegek oldalán! Szédítő kulináris utazásra csábítanak, és az egyedül élő férfi joggal állíthatja magáról: ő már főz. Bizony!
De ha ez sem volna elég, ott vannak a fagyasztott pizzák. Ó, az a kínálat, ó, azok a színes dobozok stb.… (Lásd fentebb!)
Szóval, a fent leírtak alapján egy agglegény elmondhatja magáról: remekül helyt áll a konyhájában, finom, olcsó ételeket készít magának. Ez a tétel viszont azonnal megdől, mikor emberünk megnősül, és végre kap egy normális ebédet.
Tudják, egy olyan ebédet, amit valóban főztek, nemcsak „készítettek”.
Szóljon hozzá!