A jelenség korántsem új. Már a cro-magnoni és neandervölgyi ősök is úgy üzentek az utókornak, hogy hajlékul szolgáló barlangjaik falaira sokszor máig is megfejthetetlen ábrákat rajzoltak. De ezt tették az inkák, az aztékok és egyiptomiak is, nem kis gondot okozva a hieroglifák megoldásán fáradozó tudósoknak.
Az utókornak szóló üzenetek ma már elősettenkedtek a homályos barlangmélyekből, ott virítanak mindenki számára olvashatóan, azonban nem mindenki számár érthetően házaink, épületeink falán.
Kedvelt szokásom ezeknek a falfirkáknak olvasása, gyűjtése. Hadd ajándékozzam meg a kedves olvasót is néhánnyal.
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy aktualitásuknál, modernségüknél fogva a legkülönfélébb érzelmeket képesek kiváltani. A mosolygástól a viszolygásig mindent. Melyik milyent!
Mert mit kezdjek például azzal a felirattal, hogy „Hazudtatok!”? Járjak utána, hogy mikor írták és kinek szól? Inkább elhiszem, hogy egy mindig korszerű, mindenkor általánosítható szlogenről van szó. Aktualitása nem annyira az időben, mint abban a világban rejlik, amelyben egykor éltünk, ma élünk és holnap élni szeretnénk.
Időtlen hát a szó!
De van imperativusban (felszólító mód) megfogalmazott felirat is. „Csókolj meg!” – ösztökél. Nem tudom ki kéri kitől, azt sem, hol találom a szerzőt, legkiváltképpen azt nem: érdemesnek tartanám-e, hogy a felszólításnak eleget tegyek.
Kedvelt árudámba többlépcsős grádics vezet. Egyik nap reggelén minden második fokon fekete festékkel pingált horogkeresztet láttam. Másnap az üresen hagyottakon pirossal éktelenkedtek az ötágú csillagok. Én – és nyilván sokan mások is, akik mindkét jel alatt kényszerültünk életünk javát leélni – megborzongtam kissé. Így, együtt a két jel nemcsak történelmet idézett, de belém fészkelte magát a jövőért való aggódás nehezen oldható lángja is.
„Ich bin Pessarium!” hirdeti egyik felirat. Nagy P-vel. Nem tudom tudathasadásról vagy csak primitív módon történő felajánlkozásról van-e szó?
„Hol vagytok, proletárok?” – kérdi valaki, akiről nem tudni, ha megtalálná őket, ellenük, vagy melléjük állna-e?
„Burzsuj nyugdíjasok, a k…a anyátok!” A nyugdíjasságot kényszerű szükségből vállalnom kell. Ami az anyai jelzőt illeti, nem értem, mennyiben meghatározója a világrajöttért felelős személy az aggastyán megburzsujosodásáért. Azt pedig végképp nem értem, honnan vette az értesüléseit a nyugdíjasok anyagi helyzetére vonatkozóan a firkász?
Legszebb és legmegmosolyogtatóbb faliratot az egyik nagyközségünkből frissen várossá avanzsált helységünk eszpresszójának (majdnem azt írtam, kocsmájának) mellékhelyiségében olvastam. A piszoár felett kalligrafikus betűkkel az utasítás: „Nézz jobbra!” Ilyenkor úgyis kevés dolga akad az embernek, eleget tettem a felszólításnak. Ám ott újabb parancs következett: „Nézz balra!” Ezt is megtettem. Baloldalt azonban ismét utasítást kaptam: „Nézz hátra!” Volt időm, hogy gimnasztikázzak, legfeljebb a nadrágom és a fal érintetlenségére kellett vigyáznom, hátrafordultam hát. „Mi az apádnak forgolódsz itt, te marha?” A történeti hűség kedvéért elárulom, hogy kurtítottam a szövegen. A legutóbbin. Mert az meg szülőatyám egy, az utódláshoz nélkülözhetetlen alkatrészére utalt.
Ismert és elfelejtett beat-zenekarok nevét, a kultúra perifériájára szorult, vagy mindig is ott élő hírességek neveit, a ma már alig valami örömet okozó futballcsapatok jelzéseit nemcsak az idő, az emlékezés is elkoptatta.
De a jelenség mindenképpen figyelmet érdemel.
Nem vészharangok zúgatására gondolok, még csak számonkérő akciókra sem. Csupán a szociológusok, pszichológusok nehezen támadható véleményére, akik a társadalom molekuláris jegyeiből, a mozgások jól kisejlő, kitapintható irányából következtethetően figyelmeztetnek veszélyekre, melyek leküzdésére nem a falakra firkált ellenvélemények, de bölcs, megfontolt, körültekintő és az ellenfelet nem ellenségnek, de meggyőzni és magunk mellé állítandó alanynak tekintik.
Hallgassunk rájuk! És néha gondolkodjunk el a falra írt üzenetek mögött fel-feltámadó indulatok és vélemények indítékainak kifürkészhetetlenségére.
Hozzászólások