Csendes éj, szentséges éj – szól a templomok hajóiból az ének és elandalít. Most nemcsak régvolt karácsonyok soha el nem múló emlékei zsongítanak, de a ma karácsonyának igazsága, békessége, boldogsága és az eljövendő karácsonyok remélt örömei is.
Karácsony van.
Az emberszívek tágra nyíltak, kiöntik kizúdítják magukból a szeretetet, amelyből oly keveset van adni idejük embertársaiknak, szeretteiknek. Gondtalan gyermekkacajok, meghatott köszönőszavak, könnyes, boldogságtól csillogó szemek övezik a feldíszített fákat, krisztusi igék lengik át az életünket, remélünk szebb jövőt és szeretetünkkel beflitterezzük világunkat.
Mert karácsony van.
Ma karácsony van mindenütt. Karácsony van ott is, ahol forrón tűz a nap, s ott is, ahol sűrű fellegek ülik ünnepnapjukat. Karácsony ott, ahol bőség és gondtalanság fürdeti a lelkeket, s karácsony ott is, ahol behorpadt hasak és falatnyi élelem után sóvárgó vágyak nyüszítenek. Karácsony, ahol töltött fegyverek bandzsítanak egymásra, ahol radarernyő fölé hajoló hátak groteszk púpjaira ül a csend. Karácsony, ahol emberek szeretik egymást és karácsony, ahol emberek ölik egymást.
És itt is, ott is Krisztus szavait hirdeti az Ige. Az Ő születésének ünnepét hirdetik felkent szónokok, s közben illan a remény, döccen a hit és megrokkan a szeretet az élet könyörtelenségének súlya alatt.
Milyen jó volna kiállni az élet utcasarkára, szót kérni és elhitetni az emberekkel, hogy a szeretet világának hordozói a Nagy Gondolkodók örök életűvé szentelt vágyainak kimunkálói mi vagyunk. Hogy életünk, boldogságunk, mindaz, amiért teszünk, munkálkodunk, vágyunk és imádkozunk, mi magunk vagyunk. Mégis miért, hogy unos-untalan ismételgetve sem döbbenünk rá felelősségünkre? Miért, hogy emlékeinkbe burkolózunk, s múltunkból merítünk erőt a jövőhöz?
Karácsonyt látunk, melyben tipegő léptekkel sietünk ajándékaink felé, karácsonyt, melyben egy csillogó jegygyűrű volt a glóriánk, karácsonyt, melyben gyermekeink ragyogása volt az ünnepi fény, karácsonyt, amelyben már nincsenek itt azok, akik nagyon szerettek bennünket. S karácsonyt remélünk, amelyben unokáink örömében fürödhetünk, karácsonyt, amelyben még megszámlálhatóan együtt vagyunk és karácsonyt, amelyben még reményeink lesznek és vágyaink. És könyörtelen törvényességgel látjuk, érezzük és féljük a karácsonyt, amelyben már csak emlékeznek ránk. Amelyben elhalványodóan, jól-rosszul idézetten megjelennek szavaink, egy-egy mozdulatunk, s amelyben azok, akik bennünket idéznek, már tudják és átérzik az út végét, amelyet nekik is el kell érniük.
Karácsony szent ünnepe tán éppen ezért vált szentté, mert a krisztusi igazságok mellett megadta nekünk az elmúlás mellett a biztonság varázsát, a tudatot, hogy el kell mennünk, hogy valahol, valamikor ki kell kopnunk a világból.
Ezért kéne szertehintenünk önmagunkat, szeretetünket, hitünket és reményeinket a világban, hogy minél később, minél lassabban kopjunk ki belőle.
Most templomok fényes hajóiban zeng az ének. Ünnepeljük a szeretetet és millióan várjuk az éjszakát, a csendes éjt, a szentséges éjt. Várjuk a szeretet megújító erejét, nyúlunk kezek után, melyek még elfogadják kezünket, szemeket keresünk, melyek még belelátnak a lelkünkbe és reménykedünk, holtig reménykedünk az élet szépségében és csodáiban.
Csendes éj, szentséges éj – szól az ének.
És elandalít!
Hozzászólások