Ennek az évnek messze a legkiemelkedőbb eseménye az a dalosünnep volt, amelyre az ország minden részéből jöttek dalosok és látogatók. „…Pécs indul el bátran a még járatlan úton, Pécs mutatja meg a formát, amely szerint az ilyen ünnepséget rendezni kell, bátor föllépésével bátorságot önt a többi dalos-egyesületekbe, melyek az ígyen kimondott első szó után nagyhamar megtalálják a többi kimondandó szót is…”- így lelkendezett Haksch Lajos nagysikerű könyvében, amelyet 1902-ben, a dalos egyesület 40. évfordulóján adtak ki a Pécsi Dalárda történetéről.
A dalárda újjáalakulásának második évében szintén tisztújítást tartottak, de a főbb tisztségviselőket megerősítették. Az elnök továbbra is Bánffay Simon, a vezető karmester Wachauer Károly maradt. Az évnyitó közgyűlésnek nem is ez volt a maradandó értéke, hanem a jelmondat-választás. A címünkben közölt változatot fogadták el, szerzője Schulcz József ácsmester, műkedvelő költő volt.
Az osztrák önkényuralom enyhülését 1849 után az elsők között a dalos egyesületek érezték meg. A pécsiek 1861-ben érezték úgy, hogy újból meg lehet szervezni az 1847-ben már elhalt Pécsi Dalárdát, és heten összegyűltek Wachauer Károlynak, a székesegyház tenoristájának, későbbi karnagyának írásos meghívására.
Liszt Ferenc pécsi hangversenyei és az első alakulás – „Az újabb kor mindég növekvő figyelem, és méltánylattal viseltetvén a művészetek eránt, ezek közül a zene, és ének, mint a lélekre legkellemesben ható eszközöknek nyújtá, és méltán, az elsőséget.