1.
Az elmúlt hónapokban szerzőtársam, Komlós Attila tollából olvashattak cikksorozatot az Isztriai-félsziget természeti és kultúrtörténeti értékeiről, s arra gondoltam, hátha lapunk olvasóinak egy része szívesen fogadja a folytatást az Adria hazánkhoz legközelebb eső szakaszáról, a Kvarner(Quarnero)-öböl környékéről. Valószínűleg a legtöbb magyar turista e tájon pillantja meg először a tengert, és sokan itt keresnek üdülésre alkalmas szálláshelyet is. Bár az utóbbi időkben számtalan útikönyvet adtak ki e vidékről, biztos vagyok benne, hogy további érdekes, illetve részletesebb információkkal segíthetem az alaposabb tájékozódást.
Mivel történelmi léptékkel mérve e térség a szláv, illetve latin nyelvű kultúrkör találkozópontján fekszik, lehetőség szerint megadom az egyes települések, szigetek, földrajzi helyek olasz nevét is – már csak azért is, mert a régió néhány tízezer főre tehető olasz eredetű lakossága néhány éve nyelvi, kulturális autonómiával rendelkezik a Horvát Köztársaság területén. (Íme egy hivatkozási alap az erdélyi magyar autonómia kérdéséhez.)
Ha az Isztria keleti partvidékén, akár Lovranban, akár Opatijában tiszta időjárási viszonyok között kiülünk a tengerparti főutca terebélyes hársfájának lombja alá egy kisvendéglő kockás abroszos asztala mellé, gyakorlatilag végig látunk a Kvarner-öböl vizén.
A Kvarner földrajzi határait tekintve azonban nem csupán a fiumei/rijekai öblöt kell érteni, hanem mindazokat a partokat, öblöket és szigeteket, szirteket, szorosokat és csatornákat is, amelyek az isztriai és az egykori magyar, illetve horvát tengerpartok közé foglalva, az Adriának tájképi szépségekben oly gazdag felső kiszögellésébe esnek. Ide tartozik tehát a fiumei öböl előtt fekvő két nagy sziget Krk (Veglia) és Cres (Cherso); a Krk-szigetre átvezető híd természetes pilléréül szolgáló kopár Szt. Márk szirt; a bórás rossz időjárásról elnevezett Canale di maltempo, a horvátországi part előtt Senjig húzódó Canale di morlacca; a két nagy sziget között húzódó Srednja vrata (Canale di mezzo), illetve a nagy tengerjáró hajók közlekedési útvonalául szolgáló, az Isztria és Cres között húzódó tengerszoros, olaszul Canale di Farasina.
Éghajlat szempontjából az öbölnek csak dél felé nyíló szabad része mondható határozottan tropikus természetűnek; Losinj sziget legdélebbi településeinek kikötőiben hatalmas pálmafák alatt sétálhatunk. Rijeka környéke azonban félig összefügg a szárazföld éghajlatával. A Magyarország – Károlyváros – irányából érkező utas, akár autóval, akár vonaton közelíti a Kvarner-öblöt, hozzávetőleg 800 méter magasból pillantja meg a tenger vizét először, a Vellebich hegység gerincének átlépése után, amelynek északi oldalát lombos és tűlevelű fák rengetege lepi el, déli oldalán pedig a tengermelléki sivár Karszt sziklái húzódnak; voltaképpen vízválasztó vonal ez az éppen alattunk kéklő Adria és a távol eső Fekete-tenger között. (A fiumei vasút gazdaságpolitikai szempontból az egyik legfontosabb közlekedési folyosó volt a kiegyezés utáni évtizedekben; Kossuth és Széchenyi eltérő gazdaságfejlesztési koncepciójának részeként szerepelt százhatvan évvel ezelőtt.)
A tengermelléki Karszt összefoglaló neve azon átmeneti hegységnek, amely a Juliai- és Dinári-alpesek hegyrendszerét köti össze s lépcsőzetes és párkányszerű vonulataival Rijeka fölött áthúzódván, az egész Kvarnert óriási koszorú gyanánt foglalja egybe. Legmagasabb bérce a kétcsúcsú Risnjak (1528 m), amely Rijeka mögött mered ki a hegységből, s a tenger felől nézve megkoronázza e gyönyörű tájképet. (Bevallom, alkonyatkor órákig tudok üldögélni a parton, s élvezni a besötétedéssel együtt járó színek és fények változását.) A Karszt jellemző sajátosságai a keretes fennsíkok, barlangok, föld alatt bujkáló, itt-ott fel-felbukkanó s megint elvesző patakok; továbbá a rendetlen állású, bizarr kőtuskók, sivár kőmezők, teknők, odvak, kisebb-nagyobb mélyedések és horpadások (dolinák). Sokat emlegetett réme a Karsztvidéknek a bóraszél, mely az olasz közmondás szerint itt születik (á Fiume la nasce) a horvát fennsíkokon s hideg, fagyasztó fuvallattal csap le a melegebb tengeröbölre egész Dalmácia hosszában. Rohamai és lökései a fáknak is görbe növést adnak; a vasutat régen ún. bórafalakkal védték – manapság ilyen erős szél esetén például turistabusszal, teherautóval nem lehet ráhajtani a Krk-szigetre vezető hídra.) A másik nagy szél a sirokkó, amely délkeleti szél s hatalmas hullámokat tol maga előtt az Adrián. A sirokkó rendesen sok nedvességgel telíti meg a levegőt, mely megszürkül, némelykor opálszínt vesz fel, s vagy égiháborúban tör ki, vagy gyorsan elhúzódik az első kis borino elől, mely üde és száraz levegőt hoz s a tenger hullámait sajátszerű zöld színre festi.
Mégis, ha Rijeka éghajlatát összevetjük a Kárpát-medencére jellemző viszonyokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy az évi középhőmérséklet (14,1 Celsius) itt a legmagasabb. Még a leghidegebb hónapban, januárban is 5 Celsius fok feletti az átlaghőmérséklet – minek következtében fagyos nap ritkán van errefelé, s a hó, amely a hegyoldalakat és csúcsokat sokszor hetekig fedi, a város közvetlen környékén soha sem maradandó.
A tenger számos sajátossággal bír a Kvarner-öbölben; a mély medence fenekén egyetlen sziklaszirt sem található. A part közelében 30-50 méter, az öböl közepén 65-70 méteres a vízmélység. A hullámverés a Kvarnerben eltér a nyílt Adria hullámzásától, amit a szigetek okoznak. Legnagyobb hullámai a rijekai öbölben sirokkó idején vannak, ezek 2-3 méter magasak, s mivel szélességük 8-9 méteres, igen tompák és nehezek. Az ilyen hullámzás az öböl teljes sziklás, kiszaggatott partjain nagyon szép látványosság, melynek érdekességét a hullámverés harsogó morajlása és dübörgése is fokozza.
2.
Szt. Vid-templom
A Kvarner-öböl természeti adottságainak megismerése után figyelmünket fordítsuk a tenger élővilágára; ez nyilvánvalóan összefügg az Adria jellegzetességeivel. 320 halfaja közül alig 100 ehető. A kagyló- és csigafélék szórványosabban fordulnak elő, ellenben jelentősebb a rákfélék és puhatestűek aránya, amelyek a sziklamenedéket, illetve az édes vizet szeretik. Az öböl egyik jellegzetessége a norvég rák. Halfajai közt számos vándorhala van, tavasszal először a szardella érkezik, majd az ízletes sgombro következik, amely a tengermellék mindennapi asztali hala. A tonhalak rendesen nagy csoportokban érkeztek, a kis öblökben útjukba állított hálót (tonnara) a fölötte álló megfigyelő létráról figyelték. (Ilyenek maradványai láthatóak a bakari öböl déli oldalán.) A tenger két legnagyobb állatja a delfin és a cápa. A halászok tiszteletben tartják a hullámokon játszó, nehézkes emlős állatot. Az emberevő cápa nyári vendégként csak 1869 után, a szuezi csatorna megnyitása után jelent meg az Adrián. Elejtői annak idején jutalmat kaptak a fiumei tengerészeti hatóságtól. Száz évvel ezelőtt évente mintegy 300 ezer kilogramm tengeri halat fogtak ki a horvát-magyar tengermelléken, de ebből a szárazföld belsejébe igen csekély mennyiség jutott el vasúton.
Turista szemmel Rijeka/Fiume bizony nem tartozik a vonzó célpontok közé; Horvátország harmadik legjelentősebb települése – Zágráb és Split után – inkább gazdasági, kereskedelmi jelentőséggel bír. Mégis röviden érdemes múltját áttekintenünk, árnyalva az útikalauzok felszínes információit. Az ókori római szerzők (Strabo, Livius, Plinius stb.) megegyeznek abban, hogy a Quarnero első név szerint ismert lakói a japydok voltak, akik közé Trója pusztulása után liburnok, s talán még görög gyarmatosok is letelepedtek. Innen származhat az öböl környékének Liburnia elnevezése. A liburnok gyors hajóiról Horatius is megemlékezik.
Fiume legrégibb megnevezése Oppidum Oeneum, az Oeneum (ma Rijeka) folyó torkolatában. Tarsatica (ma Trsat) is még a kelta korból eredő későbbi megnevezés. A Fiume felett húzódó római kőfal és a fiumei római kapuív azt valószínűsíti, hogy Tarsatica név alatt a mai Fiume helyén állott római erőd. A népvándorlás korából egy érdekes monda és népszokás tartotta fenn Attila és a hunok átvonulásának emlékét. Felső-Isztriában és Fiume környékén a köznép szájhagyományban őrizte: Attila hadai erre vonulván át Aquileja alá, a hun király kincseit a Karsztban egy száraz kútban temettette el s azután közreműködő szolgáit leölette. A kincs a köznép hiedelme szerint még a XIX. században is eredeti helyén volt, s ezért, ha a paraszt eladta telkét vagy szőlejét, úgy készíttette az adásvételi szerződést, hogy mindent elad vele, „kivéve Attila kútját” – természetesen az abban lévő kincsek miatt.
A római birodalom felbomlása után legtovább az avarok voltak urai a Kvarner vidékének. Miután Nagy Károly vezérei elfoglalják a térséget, eltűnik a kelta Tarsatica településnév; az aquilejai patriarcha hűbérbirtokaként a település keresztény szokás szerint védőszentje után Vitopolis, majd a folyó után Flumen Sancti Viti – olaszosan egyszerűen Fiume, szlávosan pedig Rijeka név alatt fordul elő. 1139 és 1399 között a város és környéke a Duino (Tybein) család hűbérbirtoka, akik várkapitányok által kormányozták. Fiume ódon templomai jobbára ebből az időből származnak. Ezek közül a legjelentősebb a Trsat-on, a Frangepánok által az Árpád-kor végén emelt vár közvetlen közelében álló Csodatévő Szűzanya templom, amely Horvátország egyik legjelentősebb kegytemploma. A hagyományok szerint Názáretből Mária házát angyalok menekítették Európába az arabok elől a keresztes hadjáratok végén; útjuk során 1291-ben „megpihentek” három évre itt, mielőtt Közép-Itáliába, az Ancona közeli Loretóba értek volna vele. Az itt élők kárpótlására V. Orbán pápa adományozott egy „Csodatévő Szűzanya” ikont. (Ez valószínűleg nem véletlenül történt, mivel a Balkán térségében jelentős események történtek a keresztény hit terén – elég utalni a bogumil eretnekekre – hiszen ugyanezen pápa alapította 1367. szeptember elsején a pécsi egyetemet is.) A Frangepánok emelték 1367-ben gótikus stílusban az első templomot, amelyhez később ferences kolostor csatlakozott.
3.
Fiume címere 1918-ig
A híres vegliai grófok (Frangepánok) birtoklása e környéken III. Béla korától ered; Fiumét azonban csak 1338-tól 1365-ig bírták zálogul. A Duino család utolsó férfitagjának lányát a stájer Walsee grófi család fitagja vette nőül, az ő hűbérük 1465-ig tartott itt. Ettől kezdve külön tartomány gyanánt az ausztriai főhercegek kormányozták egészen 1779-ig. Fiume városi jellege ezen kor elején fejlődött
József főherceg kastélya
ki, csaknem állami jogokkal bírt önkormányzata. A mindenkori uralkodó a városban állandóan várkapitányokat vagy helytartókat tartott, akik közül számunkra Jurisics Miklós a legismertebb 1530-ban. A Kvarner-öböl települései védett fekvésüknél fogva nem voltak kitéve török ostromnak, hódításnak. Annál inkább próbálkozott Fiume meghódításával a Velencei Köztársaság 1510 körül. 1527-ben a város önkormányzatának kiváltságait a Trieszt városa által már addig is használt jogszabályok (statútumok) alapján határozták meg. Sőt 1530-ban I. Ferdinánd király megerősítette a respublica címet is, amelyet a városi tanács Raguzával (Dubrovnik) egy értelemben használt. Fiume konzuljai
Kikötői daruk
többek között Anconában, Messinában, Civitavecchiában és Manfredoniában szolgáltak.
A XVI. század végétől a Kvarner térségében az uszkók kalózok kerültek meghatározó szerepbe. A törökök elől mindenünnen ide menekült birtoktalan szláv martalócok fő fészke Zeng (Senj) volt – Velence viselte ellenük a hadviselés alapvető terheit egészen az 1618-as madridi békéig. 1659-ben I. Lipót császár és király diplomájával címert és pecsétet adományozott a város polgárságának, többször is foglalkozva tengerészeti jelentőségével.
Új korszak kezdődött Fiume történetében VI. Károly császár uralkodása alatt. Mária Terézia császárnő apja – aki III. Károly néven magyar király volt – jelentős kereskedelmi kikötővé kívánta fejleszteni a kedvező fekvésű várost, a közeli Portoré-ben pedig hadi kikötőt akart létrehozni. 1725 novemberében a pragmatica sanctio-t elfogadó várost szabad kikötővé nyilvánította az uralkodó. A trónörökös – későbbi II. József – belátta, hogy Fiume a magyar korona országaira nézve éppoly jelentőséggel bír, mint Trieszt az ausztriai örökös tartományokra nézve. Mária Terézia 1779. április 23-án kelt diplomájával a várost és
Úszódokk
kikötőjét, mint külön testet (corpus separatum) a magyar szent koronához csatolta, első kormányzójaként Majláth Józsefet rendelve ki e feladat végrehajtására. A magyar országgyűlés ezen uralkodói döntést az 1807. évi IV. törvénycikkben iktatta be, egyúttal a mindenkori fiumei kormányzónak a főrendi házban, a város követeinek pedig az alsóházban adott szavazati jogot.
A napóleoni háborúk idején, a város francia helyőrségét angol hajóhad támadta 1813 júliusában, majd egy hónappal később az osztrák Nugent tábornok csapatai szorították ki Fiuméből a franciákat. Az elkövetkező békés évtizedekben a Magyar Királyság számos vezető személyisége foglalkozott a közlekedés fejlesztésével; az ország nádorai – József, illetve István főhercegek – mellett 1845-ben gróf Széchenyi István látogatott ide.
Kiskocsma
A kikötőváros 1848-1867-ig, mint a horvát-szlavón koronatartomány külön kerületét kormányozták.
A fiumei polgárság több alkalommal sürgette városának az anyaországhoz való visszacsatolását, amelyre I. Ferenc József császár királlyá koronázása után, 1868-ban került sor.
A város tengerpartját elfoglaló kikötői dokkok az elkövetkező évtizedekben épülnek ki,
jórészt Baross Gábor közlekedési minisztersége idején – akinek emlékét egy kisméretű és rozsdás vastábla őrzi a jelenlegi magyar konzulátus épületének falán. (Aki végigsétál a dokkok mentén, ma is százados Ganz gyári darukat láthat a kikötőben.)
Nyilván gazdasági jelentősége miatt is lett fogalom 1868 után a fiumei vasút is – Pécsről is, Mohács után Barcs felé csatlakozott e fővonalra vasút először.
4.
Fiume a XX. század elején
1919-ben Gabriele D’Annunzio olasz költő „mentette meg” szabadcsapatai élén a várost az Olasz Királyság részére; így azonban Fiume az addig virágzó, szárazföld felé irányuló kereskedelem helyett periférikus várossá vált – húsz évvel később Trieszt jár így –, s a második világháborúban jelentős bombatámadások érik. 2005-ben lesz hatvan éve, hogy a várost Jugoszláviához csatolták, majd a polgárháborúban vált a Horvát Köztársaság részévé.
Akár autóval, akár turistabusszal érkezünk városnézésre; a két világháború közötti olasz-jugoszláv határon, a Rjecina folyó torkolatában lévő parkolóból érdemes sétára indulnunk. Ne várjunk túl sok ódon műemléket, inkább a századforduló nagyvárosi építkezéseire érdemes figyelnünk! (Középkori, olaszos hangulatú sikátort is csupán a Dómtól a folyó felé eső városnegyedben találunk.) A jelenlegi sétálóutca, a Korzó az egykori tengerpart vonalát őrzi; innen a mai partig épült fel az újkori Fiume hatalmas, háromemeletes palotasorokkal, melyek a színháznál kezdődnek, az előtte húzódó park túloldalán a három különálló csarnokból álló piac – számunkra nyilván a tenger „gyümölcseit” árusító pultok az izgalmasak. (S persze „betekintést” nyerhetünk az itt élő emberek karakterébe is.) A közelben számos középület emelkedik az 1880-as évek jellegzetes historizáló stílusában; az egykori m. kir. tengerészeti hatóság épülete, ahol a kereskedelmi tengerészeti akadémia és a tengerészeti múzeum is elhelyezést kapott.
A város nyugati részében, a vasútállomáson túl a történeti Magyarország legnagyobb dohánygyára épült ki – egykor 2500 munkás dolgozott itt. A közelben emelkedett a fiumei cs. és kir. haditengerészeti akadémia gyönyörű természeti környezetben fekvő épülete.
Az egykori kormányzói palota
Aki Fiume/Rijeka mozgalmas hangulatára kíváncsi, annak a Korzón való sétálást javasoljuk a nap szinte bármely szakában; a történelmi város felé eső oldalán még érezhető az egykori tengerparton húzódó évszázados zárt épületek sora, megkoronázva az egykori – barokkosan zömök – városkaput őrző toronnyal (torre della cittá), amelyet Fiume címere díszít (a város nevének eredetére utaló vizeskorsót megragadó sasmadár), kétoldalt I. Lipót és VI. Károly Habsburg császárok parókás szobrával övezve. A tengeri kereskedésnek köszönhetően a város lakossága vallási szempontból meglehetősen összetett volt, így több templomába is érdemes betérnünk. Számunkra a legérdekesebb középület azonban a történelmi városmag felett, a domboldalon található; a Hauszmann tér elnevezés őrzi az egykori magyar kormányzói palota tervezőjének a nevét; az 1893-95 között emelt épület a hivatali tevékenység mellett számtalan protokolláris esemény – bálok, fogadások – színhelye volt. Jelenleg a Nemzeti Múzeum kiállításai találhatóak itt a néprajzi tárgyaktól, hajók igen színvonalas makettjein át a száz évvel ezelőtt berendezett helyiségek hangulatáig. (Dísztermét ma is kiemelkedő események helyszíneként használják; például helyi felsőoktatási intézmények tanévzáró ünnepségére, hangversenyekre stb.)
Visszatérve kiindulási pontunkra, a városnak nevet adó folyó partjára, búcsúzóul pillantsunk fel a Trsat-ra; a romos várfalakon az ír származású és a monarchiának katonai vezetőket adó Nugent család klasszicista stílusú mauzóleuma ötlik szemünkbe. A közelálló – már előző cikkünkben említett – zarándoktemplom oldalában, a kerengőn átsétálva egyedi hangulatú helyiségbe – a ferences rendház refektóriumába – jutunk, ahol fogadalmi ajándékok (rajzok, festmények stb.) sokasága fogad. Művészek és amatőrök, felnőttek és gyerekek hozták ide – egészen a legutóbbi időkig (például a szerb-horvát polgárháborúban ostromlott Vukovár lakói) alkotásaikat, amelyeken különböző veszélyhelyzetekből, betegségektől – Máriának köszönhetően – történt megmenekülésüket ábrázolják. A művek jelentős része a tengeren játszódó témát ábrázol; megtaláljuk egykori magyar hadihajók ábrázolásait, matrózaik aláírásával.
5.
Rózsaablak az omisalji templomo
Ha Rijekát/Fiumét a Trsat-ról hagyjuk el, s a Kvarner-öböl keleti oldala lesz úticélunk, akkor a legjobb, ha felkapaszkodunk a Zágráb felé vezető autópályára, s a Karsztról ereszkedünk le a bakari-öböl nyugati végébe. (Ugyanide jutunk a városon átvezető parti úton is, erre haladtunkban „élvezhetjük” az egykor jugoszláv kézen lévő – s egy kis öbölben megbújó – hajógyár dokkjait, s a javításra váró hatalmas hajótesteket.) Bakar festői települését szinte madártávlatból látjuk az öblöt körülkerülő út egyik pihenőpontjáról – a meredek hegyoldalon a tengerig ereszkedő házsorokat az egykori Frangepán várkastély tömbje őrzi évszázadok óta, a közelében álló háromhajós katedrálissal. (Az öböl hangulatát döntően befolyásolja a védettsége miatt ide telepített ipari létesítmények sora.) Bakarral szemben, az öböl keleti végében a néhány házból álló Bakarac falucska húzódik. Majd a Kvarner nyíltabb vize felé vezet az autóút – Kraljevicát is eredetileg a Frangepánok vára uralta; évtizedekkel ezelőtt vasmű működött itt. Joszip Broz Tito, a jugoszláv államot konföderatív szövetségként működtető elnök dolgozott itt fiatal vasmunkásként. (Talán innen ered jó kapcsolata Kádár Jánossal, aki Fiume szülötte volt.)
Öreg hajó a Krk-re vezető híddal
Rövidesen ráfordulhatunk a Krk (Veglia) szigetre átvezető impozáns hídra, amely a leghosszabb horvát földön. Vannak források arról, hogy már a rómaiak korában fahíd vezetett át a szárazföldről e szigetre, de ezt nehéz elképzelni, főleg, ha tudjuk, hogy 1987. január 17-én 220 km/óra sebességgel fújt a bóra a ma álló hídon. A hídépítés reális ötlete 1918 után merült fel, amikor Fiume Olaszországhoz tartozott; a városhoz közeli Susak lakói költöztek volna a szigetre és építettek volna kikötőt Malinskán. Újabb tervek a ’60-as években készültek – ekkor még egy tenger alatti alagút fúrása is „képbe került” – végül a Szt. Márk szirtre támaszkodó betonhíd építése mellett döntöttek. Ez a pont a hajózás ellenőrzésének szempontjából évezredek óta fontos volt. Az 1430 m hosszú hidat 1980-ban adták át a forgalomnak, s húsz év alatt több mint 27 millió jármű haladt át rajta, míg komppal addig évente 400 ezer járművet szállítottak. (Természetesen a híd szerkezete viszi át vezetékeken a közellátáshoz szükséges nyersanyagokat a szárazföldre; nyersolajat az Adria kőolajvezeték fogadóállomásáról – Omisalj – vagy ipari célokat szolgáló vizet.)
A horvát tenger partvidékén található mintegy 1185 szigetből 66 lakott mindössze. Közülük a legnagyobb kiterjedésű (406 km&sub2;) földjére lépünk az elkövetkezőkben; hosszúsága 38 km, legszélesebb pontján 18 km, míg partvidéke 189 km körbejárva.
Krk/Veglia szigete sok szempontból egyedülálló; kivételes természeti, történeti és kulturális gazdagsága oly harmonikus egységet képez, hogy néha – megkülönböztetésül a környező térségtől – ’kontinensnek’ is nevezik.
Havas parti út
Mindazonáltal a Rijekai Geodéziai Intézet legutóbbi mérései alapján a szomszédos Cres sziget hirtelen olyannyira „megnőtt”, hogy felszínének területe megegyezik Krk szigetével, amely meglepő módon „összezsugorodott” néhány négyzetkilométernyit, holott mindeddig a legnagyobbnak ismertük… De mi történhetett? Az osztrák uralom alatt, az első földmérések idején (1817-1823) az adók mértékének meghatározása okán a hatalom abban volt érdekelt, hogy minél nagyobb földfelületet állapítsanak meg. Mivel a vízfelületek után nem kellett adózni, a precíz osztrák földmérők Cres szigetén számításaikból kihagyták a Vransko tó felszínét, ugyanakkor – feltehetően – a Soline öblöt beleszámították Krk felszíni kiterjedésébe. Miután a későbbi felmérések erre az első adatbázisra épültek, így ez az eltérés mindannyiszor megismétlődött. Tehát két ’legnagyobb’ sziget létezik a horvát tengerparton…
Bár az Adria legészakabbra fekvő szigete, a mediterrán klíma meleg nyarakat és mérsékelt teleket hoz; +5 C fok a téli átlaghőmérséklet, néhány napra 0 fok alá is süllyedhet a hőmérő higanyszála. Egyetlen olyan földrajzi pontja van a szigetnek – Malinskától keletre 5-6 km-re – ahol –15 C fok is előfordul; a Ponikve tó mentén.
A tengervíz hőmérséklete télen 10 C fok körül van, s ha az új fürdési szezon kezdete iránt érdeklődünk, a régi szigetlakók azt válaszolják „mindig május első vasárnapjától” – ami az adott év időjárásától függően 16-19 C fok közötti vízhőmérsékletet jelenthet.
A legutóbbi népszámlálás (2001) adatai szerint 17 860 lakos él mintegy hatvan településen – ami a nyári hónapokban 100 ezer fölé emelkedik. A lakosság jelenlegi száma azért érdekes, mert egyes kutatások szerint kétezer évvel ezelőtt is már 15 ezren lakták a szigetet. (Ennek a stagnálásnak természetesen számtalan történelmi és gazdasági oka lehet.)
6.
Mielőtt alaposabban elmerülnénk a sziget történeti és természeti értékeinek taglalásában, hadd segítsük a Krk-en való nyaralás „táborhelyének” kiválasztását egy itteni plébános (Ivan Feretic) által 1819-ben lejegyzett tipizálással, amellyel hét vidék lakói „jellemezték” egymást a néphagyományok szerint – ezeket tekinthetjük akár a hét főbűn kategóriáinak is:
1. Dobrinj – önteltség; 2. Omisalj – kapzsiság; 3. Dubasnica (Malinska közelében) – bujaság; 4. Poljica – haragosság; 5. Krk − falánkság; 6. Baska – irigység; 7. Vrbnik − lustaság.
Középkori kút (Poljica)
1874-ben a Cubich tollából származó Krk sziget története című könyvben is szerepelnek a fenti bűnök – csakhogy némiképp összekeverve e hét vidék karakterét; mindazonáltal megegyeztek abban, hogy a lustaság jellemző Vrbnik környékére – egyszóval jót lehet „lazulni” itt – bár a kérdés megmarad; ki dolgozik a szőlőkben és készíti az itteni kitűnő bort? Abban is egyetértettek szerzőink, hogy Krk városában tartózkodva mindenképpen „túlsúlyos” lesz az ember; azt pedig mindenki személyesen tapasztalja meg, hogy Dobrinjban vagy Dubasnicán jellemző-e a bujaság.
Krk történetének vázlatos áttekintését magának a szigetnek a kialakulásával érdemes kezdenünk. Az Adria északi partvidéke véglegesen 10 ezer évvel ezelőtt formálódott ki; a tenger szintje 100-120 méterrel emelkedett meg ekkorra a korábbi viszonyokhoz képest. A sziget ebben az időszakban már lakott volt; barlangokban és természetes menedékekben előkerültek elődeink eszközei. Kr. e. 5000 körül az illírek Japod nevű törzse birtokolta a térséget, helyükbe a
szintén illír eredetű liburnok érkeztek, akik kiváló hajóépítők és hajósok lévén a görögökkel kereskedtek. Gyakorlatilag két igen fontos korabeli európai kereskedelmi útvonal kapcsolódott össze a Kvarner térségében; a Balti-tenger felől érkező Borostyánút, illetve a Fekete-tenger felől nyugati irányba vezető Hellén útvonal találkozott itt; ennek megfelelően Elektridák, illetve Apszeriták volt a Kvarner szigetcsoport neve az ókorban.
Ugyanebből az időszakból származik a sziget neve; az illír Kurik névből eredeztetik. Az Íliász írója, Homérosz említi művében a kurétákat, akik a feltételezések alapján Krk sziget akkori lakói lehettek. Az ókori szerzők alkotásaiban a sziget Kuriktike, Kourikta néven szerepel, s a rómaiak ezt vették át Curicta alakban. A térségbe vándorló horvátok − az egyszerűséget kedvelve – rövidítették ezt Kark, Kerk, Krk fogalommá. A helyiek használják még a Veja nevet is, amely az olasz Veglia névből származik, amelynek a gyökere kelet felé mutat; Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár említi a szigetet Vekla néven.
Bazilika (Fultinum romjai)
Ptolemaiosz, a görög földrajztudós említ a szigeten azóta rég elpusztult településeket (Fulfinum, Korinthia), amelyek létezését régészeti feltárások igazolták. Kr.e. 49-ben, a polgárháború idején jelentős tengeri ütközet zajlott a szigetet a szárazföldtől elválasztó csatornában – talán éppen ott, ahol ma a híd ível át a víz felett. A szemben álló felek hajói a Római Birodalom feletti hatalomért küzdöttek Pompeius és Julius Caesar irányítása alatt (ma gyakorlatilag maffiaháborúnak neveznénk az ilyen típusú konfliktust). Pompeius a helyi liburn hajók támogatásának köszönhetően győzedelmeskedett. E csata leírásában említik meg, hogy Pompeius hordókból ácsolt tutajokat használt fel az ütközetben; gyakorlatilag ez az első ismert irodalmi említése a hordók létezésének a világon!
Krk szigetének kétezer évvel ezelőtti adottságait jól jellemzi, hogy a betelepülő rómaiak ’arany szigetnek’ (Insula aurea) nevezik. Az Adria keleti oldalának legerősebb falai védték a ’fővárost’ (Curictum). A keresztény vallás meglehetősen korán jelentkezik a szigeten; az 5.-6. századokban már püspök irányítja a vallási életet. A Kvarner felé néző Sepen öbölben – Omisalj közelében – álló Szent Mirina bazilika falai ebből a korból származnak, ugyanúgy, ahogyan Krk városának székesegyházáé is. 680-ban Andrea, Krk püspöke Rómában egyházi zsinaton vett részt.
A 7. század közepén Jusztiniánusz bizánci császár flottája hódította meg az Adria partvidékét, kikötők és katonai ellenőrző pontok rendszerét építve ki a hajózási útvonalak mentén. A horvátok a népvándorlás korában érkeztek a térségbe, a 6. és a 8. század folyamán, több hullámban, először a szárazföld keleti partvidékét, illetve Omisalj, Dobrinj, Vrbnik és Baska ősi településeit népesítve be, az őslakókat román kori kultúrájukkal a sziget nyugati partjára szorítva. 812-ben a sziget bizánci törvények igazgatása alá került, de a horvát állam megerősödése után (878) a horvát fejedelmek átvették a fennhatóságot bizonyos vonatkozásokban, így a Bizánci Birodalomnak a békés viszonyok fenntartásáért éves díjat kellett fizetnie.
7.
A ferences kolostor kerengője
A 9-10. században a görög Cirill és Metód hittérítők tanítványai érkeztek a szigetre és terjesztették el az ószláv glagolita írásmódot. Ekkor vált Krk a szláv kultúrkörben a glagolita civilizáció egyik legjelentősebb központjává. (Az egyik ilyen nyelven írott emlék – 1100 körül – a horvát király, Zvojnimir itteni tartózkodásáról szól – valószínűleg menekültként. Az ő özvegye hívta be testvérét, I. László magyar királyt a horvát trón elfoglalására, de gyakorlatilag Könyves Kálmán királyunk volt az első közős horvát-magyar uralkodó 1102-től.) 1118-ban a velenceiek már másodszor hódították meg a szigetet, s hűbérbirtokul a Duino család egyik tagjának adományozták, aki Krk első hercege volt. Rövid idő elteltével – a sziget gazdasági fejlődésének is köszönhetően – Krk hercegei olyannyira megerősödtek, hogy szárazföldi területek felé is kacsintgattak. Bár a Velencei Köztársaság 1244-1260 között felszámolta hatalmukat, mégis a Horvát Királyság két leghatalmasabb családjának egyikévé váltak. Törekedtek a régi szokások megőrzésére, s uralmuk alatt készült el a Vinodoli Törvénykönyv (1288) és a Vrbniki Rendelet (1388). Az ő gazdasági és politikai befolyásuknak is köszönhető a glagolita írásmód és a horvát nyelv megőrzése. Idővel fennhatóságuk kiterjedt a szárazföldre is; nem csupán horvát, hanem szlovén területekre, sőt birtokkal rendelkeztek az Appennini-félszigeten is. A család tagjai vezető szerepet töltöttek be Split, Trogir és Senj irányításában, 1392 – a horvát bánság létrejötte – után e család hét tagja viselhette a báni méltóságot. Krk hercegei a Frankapan családnevet vették fel, ezt azonban hivatalos dokumentumokban nem használták egészen 1430-ig, amikor V. Márton pápa vendégül látta IV. Miklóst, akinek uralma alatt a család hatalma fénykorát élte. Ekkor a pápa és az elszegényedő római Frangepan nemesi család – csakhogy a hatalmas herceg kedvében járjon – „felfedte” Krk hercegeinek az ókori Rómához kötődő eredetét. V. Márton pápa új családi címert adományozott neki, amelyen két oroszlán egy kerek cipót tör ketté. Ez a cselekedet latinul így hangzik: „frangere panem” – így született meg a Frankopan családnév, amely a magyar történelemben Frangepán lett… (E család utolsó férfitagját, a költő Frangepán Ferencet, rokonával, Zrínyi Péterrel együtt 1671-ben Bécsújhelyen végezték ki, mint a Wesselényi összeesküvés feltételezett résztvevőit. Mindkettőjüket a zágrábi székesegyházban helyezték örök nyugalomra…)
A ferences kolostor udvara
VII. Iván herceg volt az utolsó, aki uralta Krk szigetét 1451-től. Az ő idejében számtalan templom és műalkotás létesült. Krk szálka volt a Velencei Köztársaság szemében, így 1480-ban tőrbe csalták a herceget Omisaljnál, gályarabságra vetették, s birtokukba vették a szigetet. A horvát népköltészet őrizte meg a szigetet utolsónak birtokló Frankopan herceg emlékét egy balladában. Krk volt az utolsó tengeri sziget, amelyet Velence birtokba vett, s földrajzi helyzeténél fogva gazdasági jelentősége lehanyatlott, inkább stratégiai fontosságúvá vált a XVI. század közepére, hiszen Senj városával szemben az uszkókok támadásainak kivédését szolgálta. A tengeri kereskedelem útvonalainak védelmét egy Velencében kinevezett kormányzó irányította; mégis a Nagy, illetve a Kis Tanács bizonyos autonómiára tett szert.
A XVIII. század elejétől a Habsburg monarchia figyelme is a tenger felé fordult; kikötőt építettek Krk szigetétől északra Kraljevicában. A Velencei Köztársaság megszűntekor, 1797-ben rövid időre a monarchia vette át a sziget feletti uralmat. 1806-1813 között az Illír Tartomány részeként francia fennhatóság alá tartoztak a sziget lakói. Majd évszázados osztrák uralom következett. Az I. világháború után – a rövid olasz fennhatóság elmúltával – a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett Krk szigete. A közeli déli sziget Cres olasz terület lett. A határhelyzet miatt évtizedekig fejlődés nélkül maradt a sziget lakossága. 1941 és 1943 között olasz uralom következett, majd a németek vették át a stratégiailag fontos terület irányítását. 1945 áprilisának közepén partizáncsapatok landoltak a szigeten, átvéve a hatalmat. A turizmus az 1960-as évektől vált jelentőssé; létrejött a rendszeres kompjárat a szárazfölddel. Ezt tetőzte be a híd átadása 1980-ban.
Hozzászólások