Felhők között a délszláv háborúban

Egy könyv a békéről és a szeretetről

Előző számunkban ajánlotta olvasóink figyelmébe Budai György Felhők között ébren álmodva című könyvét Becskereki László. Én is elolvastam a pilóta emlékeit a délszláv háborúról. Azóta nincs nap, hogy ne jutna eszembe: a békés Mostart hogyan érte el a háború, hogyan élték ezt meg a hivatásos katonák, hogyan élték túl, vagy hogyan nem élték túl. A szerző magával repíti az olvasót a tenger, a hegyek fölé, néha súrolva a növényzetet – és közben a lelkébe enged látni. Mert akiknek íródott a könyv, a legközelebb állnak hozzá: ők a fiúk. Budai György gyermekei – Róbert és Viktor – óvodáskorúak voltak a háború idején. Édesanyjukkal a nagyszülőknél, a Vajdaságban vészelték át a nehéz időszakot. Most 19 és 17 évesek. Mostar a szülővárosuk. A könyv keletkezéséről így beszél Budai György:

– Reménykedem, hogy a történetemmel sok más embernek sikerül átadnom az élményeimet, és megkapják az üzenetemet, amely mindenekfelett a békéről és szeretetről szól. Nem az anyagiak azok, amiért ez a történet könyv formát öltött. A fiúknak írtam meg, akik immáron felnőttek, és az utóbbi pár évben egyre több kérdést tettek fel a múlttal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy ez a sima kérdés-felelet nem elég, szerettem volna nyomatékot adni – Boszniában úgy mondják „ostaviti u amanet”. A haderő pilótáira a háború folyamán a legkegyetlenebb sorsok vártak, ha elfogták őket, mert a nép istenített bennünket, és ezzel nagyon sokan a társaim közül, akik ugyanazt a neveltetést kapták, mint én, visszaéltek. Nem akartam, hogy a gyerekeim egy pillanatra is azt higgyék, hogy szégyenkezniük kell miattam. A történetem nyomon követhető, ma is, „hazalátogatva Mostárba” az ott élők szeretettel fogadnak, és a könyvben szereplő hőseim is a gyerekeimet sajátjukként kezelik, mindegy hogy a szerb, muzulmán vagy horvát barátaimról van szó. Ha utazom, és jelzem, hogy arra járok, gyakran fordul elő, hogy lemondják a szállodafoglalásom, csak hogy fogadhassanak az otthonukban.

Nos, a fiúk voltak, akik azt mondták, hogy „apa, ezt ki kell adni”. Nem tetszett az ötlet, mert számomra a történetem olyan értékkel bír, hogy az értékesítése egyszerűen elfogadhatatlan. Akkor azt mondtam, hogy ha találtok egy olyan okot, amely megéri, hogy könyv legyen belőle, benne vagyok, hogy felajánljam egy kiadónak. És akkor jött az ötlet, amelyben én is segítettem persze. Megtudtuk, hogy Mostarban létrejött az Új híd nevű kultúr műhely, ahol a mai gyerekek, muszlimok, horvátok, szerbek tanulják az együttélést. Például hogyan kell kezelni a nacionalista verbális támadásokat az utcán – ebben nyugati pszichológusok segítenek, közben drámai, költészeti és egyéb szekciókat alkotnak, így együtt.

Emellett jött az ötlet, hogy amíg ez ott messze, Boszniában történik, itt vannak a vajdasági magyar és szerb fiatalok, akik csak gyűlöletet kapnak. A fejünkben megszületett, hogy talán a könyvünkkel hozzá tudnánk járulni ahhoz, hogy egy pillanatra ez az őrület megálljon. Talán tudnánk egy üzenetet küldeni, hogy „fiúk, lányok, ne engedjétek, hogy visszavigyenek benneteket a múltba, és visszatérve, keserűséggel nézzetek a jövőbe… mert, így a jövőtök is keserűséggel lesz tele. Tanuljatok együtt, legyetek kreatívabbak és alkossatok olyan formát, amelyben nem fog számítani az, hogy hova és melyik nemzethez tartoztok.”

Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy nem fogunk milliókat keresni, de ha futná egy-egy számítógépre a szülővárosomban (Óbecsén) egy magyar és egy szerb iskolának, akkor esetleg az emberek egy picit… talán… elgondolkodnának. És persze az Új hídnak is küldenénk egyet. Esetleg ezeket a fiatalokat valahogy összekötni… ki tudja, talán, talán… egy picit megtorpanna a politika is. Nem megváltók szeretnénk lenni, csak egy ilyen icipici üzenetet küldeni a múltból, hogy mi, egyszerű emberek hiszünk a jóban, a békében és a jövőben.