Mint a fába szorult féreg

Mint a fába szorult féreg, úgy ordítottam gyerekként, ha ütni készült anyám.

Nem fordult elő ez gyakran, de mégis. Engem ne üssön senki. Senkit ne üssön senki, még anyám se. Különösen engem. Egyébként egyáltalán nem volt az a verekedős típus, még azt sem mondhatnám, hogy eljárt néha a keze. Az ő keze nem volt eljárós, simogatós volt inkább, a szeme ehhez illően nevetős, ő maga meg mintha a barátunk lett volna. Csak néha lett elege belőlünk, özvegyen három gyerekkel, meg olykor az életből, ezt így külön-külön még bírta volna, csak amikor a kettő összejött, akkor lendült a keze. Már amikor még csak gondolt arra, hogy a magasba emelje, az első gyanús jelre iszkoltam, és még csak előkészületeket tett az elfogásomra, már ordítottam. Még jobban ordítottam, ha a közelembe ért, és a sarokba voltam szorítva.

Arra nem emlékszem, hogy kiadós verést kaptam volna valaha is. Egy-egy váratlan pofonba beleszaladtam, egybe bizonyosan, azt nem tudom elfelejteni. Nagy verésre nem emlékszem. Olyanra semmiképpen, amelyhez passzolt volna az ordításom. Az ordítást én elhárítás céljából produkáltam, úgy szólván előlegeztem, amivel aztán alaposan kiérdemeltem volna a hozzá illő nagy verést. (Már kész zümmögéshez odaszegődik egy darázs…) Az előkészületekig sokszor eljutottunk. A kétszereplős drámajáték nagyjelenetében anyám a bal kezével szorosan fogta valamelyik csuklómat, amelyik éppen a keze ügyébe került sietségében, a másikat a magasba emelte, én meg rohangásztam körülötte karom pórázán, éktelenül ordítva, anyám meg csak pörgött a kör közepén, suhogtatta a szabad kezét, minden eredmény nélkül, nem igaz, hogy nem akarattal, gondolom utólag már, minduntalan mellétrafált, csak a szele ért el a suhintásnak, de ez is elég volt ahhoz, hogy növeljem a hangerőt.

A táncjáték koreográfiája meglehetősen unalmas volt, kiszámítható mozdulatok egyhangú egymásutánjából állt: az üldözésnek és a menekülésnek valamiféle végtelenített mozgássora ismétlődött itt, amelyben a suhintások rendre célt tévesztettek, a szereplők közti távolság pedig állandósult; anyám ugyan néha kísérletet tett, hogy magához közelítsen, hiszen csak így volt esélye, hogy cséphadaró mozdulatai közül egy legalább célba érjen, az összekapaszkodott karok együttes hossza azonban mindig meghaladta a támadó kar hosszát, és a centrifugális erő is nekem dolgozott. Ahhoz nem fűződött érdekem, hogy a kialakult egyensúlyt kiszabadulással megbontsam, mert tudtam, ezzel csak tovább ingerelném anyámat, aki kipirosodott arcával, összehúzott szemével már így is egy felbőszült anya benyomását keltette, menekülés helyett a fárasztás stratégiáját választottam inkább, pipiskedő mozgással rohangásztam körülötte, lábujjhegyen, magas térdemeléssel, ez mindig bevált, előbb-utóbb alábbhagyott a mozdulatok heve, visszafogottabbá  váltak a suhintások, lassult a körtánc üteme, anyámon már a kifáradás  jelei mutatkoztak, csak az én ordításom intenzitása nem csökkent. Ennek a különös akusztikai jelenségnek az ereje egyre kiegyenlítettebbé tette a kezdetben egyenlőtlennek látszó küzdelmet, és a csillapodó zajból kiemelkedve egyre inkább Johnny Weiszmüller tagolatlan Tarzan-üvöltésére kezdett hasonlítani, csak annál hosszabb volt és erőteljesebb. „Mintha ölnék” – fordult két suhintás között a nővéremhez anyám, aki öcsénkkel együtt a nézőtéren foglalt helyet. – „Látod, mit csinál velem? Pedig hozzá sem értem. Mit gondolhatnak a szomszédok?” Ez a lehetséges fejlemény aztán végképp a kedvét szegte, néhány meggyőződés nélküli mozdulat után, kilátásba helyezve a folytatást, elengedte a kezemet.

Az emlékezetes pofon mégiscsak elcsattant. Igaz, nem előzte meg huzakodás, és a szokott ordibálás is elmaradt.

Azzal kezdődött a dolog, hogy egy karéj kenyérrel hazafelé tartottam, a szemközti orosz parancsnokságon kaptam a kenyeret, jól megpúpozva kristálycukorral. Nagy kincs volt ez a háború után, büszke voltam a szerzeményemre. Szilvát vittem érte cserébe, ahogy ezt korábban kialkudtuk, a cukrot én mindahányszor hazavittem, és beletöltöttem a családi gyűjtőbe. Anyánk boldogan méregette gyarapodásunkat.

Most az utcán beszélgetett a szomszédasszonnyal, láttam az arcán az örömöt, ahogy a közelébe értem a kristálycukorral gazdagon borított kenyérrel. Megkérdeztem:

– Leöntsem?

A kérdés arra vonatkozott, hogy bekerüljön-e a cukor a családi gyűjteménybe, a többi közé.

– Nem kell, kisfiam.

– Megehetjük?

– Meg.

Ez elég hihetetlenül hangzott, megkérdeztem még egyszer.

– Nem kell leönteni?

– Nem.

Öcsém ezt az ablakból hallotta, ujjongva várt. Igazságosan elosztottuk.

A szomszédasszony búcsúzkodott, anyánk csakhamar belépett.

– Ez a cukorért jár – mondta, és  lekent egy óriási pofont.

– De hát megkérdeztem…

– Éppen azért. Idegenek előtt… Nem tartozik másra a nyomorúságunk.

Amikor ezt megértettem, már az sem fájt, hogy az öcsém megúszta pofon nélkül, pedig ő is evett a cukorból.