Éppen egy éve, augusztus utolsó napjaiban kaptam levelet Tőle. Rövid levélke volt, inkább csak életjel. És fölsejlett benne a halál is: kedves barátnője hirtelen haláláról szólt benne nehéz szívvel: „Még egy közeli barátném halt meg a héten, Márkus Ica, a festő, tűzzománcos. Agyvérzést kapott, hatvanhat éves volt.” És mert érezte talán, túl sok ez halálból, hiszen néhány napja panaszolta gyerekkori barátnője váratlan, megrázó távozását, ezért hozzátette: „Jót is írok: sok a madarunk, és új virágok jönnek a rózsafán a terasz mellett.”
Elhervadásukat már nem láthatta, néhány nap múlva örökre becsukta maga mögött a virágokkal megújuló, madaras kert kapuját.
Sokféle lehet a kép, amit Róla a hátrahagyottak őriznek magukban. Mindegyikben ott lehet azonban egy töredék a nyelvész, nyelvművelő, szenvedélyes anyanyelv-ápoló Rónaky Editből. Nem véletlen, hogy egyik tehetséges tanítványa itt közreadott emlékező képén az égi vitorláson gyermeknyelvi szógyűjteményének részlete látható, s az éppen, amelyben Péter fia nyelvi fantáziája mutatkozik meg. Emlékszem, milyen örömmel olvasta Őt köszöntő versemet, melyet hirtelen támadt ötlettel fia gyermeknyelvi szavaiból építettem fel:
Gyermekvers kölcsönszavakból
(Rónaky Edit ihletésére)
Gólyaidő múltán
jó fiatalozni,
fekete patkóban
az avart kavarni.
Bevarrt orrú cipőm
zötyög, mint egy ladik,
törzsömbe szúrt lábam
engem rosszalkodik.
Ezzel a kis verssel emlékezem most rá, szeretném érezni az örömét, azt érezni, hogy ez ugyanaz az öröm, hogy megmaradnak számomra a találkozásnak a szokványos tér- és időbeli korlátozottságokon túllépő lehetőségei.
Megtoldom két verssel, az emlékezéshez illő szemelvények ezek a kiadásra előkészített Belső tájakon című verskötetemből. Nagy szomorúságom, hogy Ő már nem olvashatja. Tudta, hogy tervezem, készülök rá, a magam számára készített, csendes „jubileumi” meglepetésként. Ha lesz rá még időm elegendő, mondtam.
Lett.
Rigófütty
(Széljegyzet Kormos István verssorához)
Rigó kiált fölöttem. VAGYOK!
A szél friss füttyöket hömpölyögtet.
A világ önfeledten ragyog.
(…hangok kerítenek be,
kunkori füttyök lasszói tekerőznek,
arany hurkok hintáznak ágvégeken,
zizzenőn átüt a fény
a füttyszálak laza szőttesén,
tobzódom fényben, aranyban,
kunkorodó trillákba gabalyodottan,
beleszédülök
a rigófütty-kacskaringókba…)
Egyszer majd azt kiáltja: VOLTÁL!
Füttyével másokat tündököltet.
S valakiket arcon cirókál.
Gyász
Az idő zökkent csak talán,
legyűrve könnyedén a test
erőtlen ellenállását,
s fejed köré kirakta csendben
piros virágait a megdöbbent halál.
A néma kert tűnődő fái közt
reménykedőn szaglászva szél botorkál,
a fák alatt riadt kis csend fülel.
Arcomat a földre fektetem,
borzongva összebújnak
a reszkető füvek,
és szűkölő szívemet összevérzi
egy fel-feljajduló tücsök
segélykérő sírása
az éjben.
Jó volna a kezébe adni a kötetet, személyesen, hogy láthassam, ahogy kinyitja, végigpergeti a lapokat, és rábukkanva az ismerős köszöntő versre, megáll egy pillanatra, aztán becsukja a könyvet, és a borító képét nézegeti. Hallom a hangját, örül, hogy ez a személyesen neki szóló kis vers is bekerült a kötetbe („ilyennel ritkán büszkélkedhet az ember”), ráadásul napraforgós könyvbe, ez egyik legkedvesebb virágja, mondja, és végigsimítja a könyvborítón Bérces Gábor festőművész Napraforgó című gyönyörű képét. (Nem a képzelet ragad el: így történt ez szó szerint, megírta, amikor a köszöntőt – egészen véletlenül – napraforgós képeslapon küldtem el Neki…)
Ahhoz sem kellene sok fantázia, ha azt árulná el számomra az arca, hogy könyvismertető lesz ebből hamarosan, és azt is tudnám, tele volna ez elfogult szeretettel, első olvasásra belelátna a könyvbe mindenféle nyelvi szépségeket, és elárasztana baráti szavakkal, dicsérő jelzők sokaságát zúdítaná rám…
És ha nem is hinném el minden szavát, jól esnének azok fenemód.
Hozzászólások