– Vigyázz csúszol! – ordítom a mellettem fekvőnek egy boldog tömeg közepén. A többiek vagy állva, vagy fekve, de mindenki üdvrivalgásban tört ki. Egy barna hajú fiú fekszik mellettem.
– Apa mindjárt itt lesz, és elvisz minket kocsival.
– Rendben, de az órám mindjárt kezdődik! És már busz sem indul! Nem akarok elkésni! Mi lesz, ha nem érek be időben? – s oda a higgadtságomnak.
– Nyugi, még csak hat óra! Nyolckor kezdődik az órád, addig simán oda érsz! – nyugtat a srác, olyan hihetőn, hogy teljesen beveszem, amit mond.
Majd hirtelen egy kellemes dallam ébreszt fel. Inkább altató jellegű zene, mint ébresztő, de jobb szeretem, mint a vad, kemény rockot így korán reggel. Ránézek az órára, hat óra húsz. Remek, reggel van. Miiii??? Hat óra húsz? Uram atyám, a busz már tíz perce elment! Idegesen kikelek az ágyból és kimegyek a konyhába, hogy ellenőrizzem magam. Hat óra huszonegy. Remek, ezt nem hiszem el. Mi a fenéért nem tudtam felkelni időben! S akkor felötlik bennem. Felkapom a telefonom az ágyról, és belépek az Ébresztőóra nevű témába. Első ébresztés: hat óra tizennyolc, második: hat óra húsz. Itt van a kutya elásva! Végül is egy óra ide vagy oda… Magamra nézek s a szánalomtól ideges leszek. Nem hiszem el! Ennyire nyomorék nem lehetek!? – szidalmazom magam. Ekkor eszembe jut, hogy ha már úgyis ébren vagyok és úgyis hétfő van, akkor elolvasom az üzenetem, ami egy kis papírra van írva. (Ez segít átvészelni a hetet Nélküle.) A tetejére nagybetűkkel – mintha gunyorosan lenne – ez van írva: Hétfő. Kibontom, s ez áll benne:
Szia Hercegnőm!
Jó reggelt! Hétfő van, tudom nehéz, de kitartás! Majszolj el egy tejkaramellát és máris könnyebb lesz! J (Remélem nem felejtettem el odaadni)
Szeretlek nagyon! Csókol: Herceged
Na jó, ilyenkor még nincs kedvem karamellát majszolni, fogom magam és a fennálló plusz egy óra szabadidőmben elkezdek TV–t nézni. Körülbelül tíz percig. Aztán felkel öcsém és anyum. Oda a meghitt pihenés. Nem baj. Elmagyarázom a csodálkozó arcú anyámnak, hogy miért is vagyok én még itthon, s aztán a lehetőségeket keressük az interneten, hogy hogyan és mikor tudnék eljutni időben az iskolába. A gond az, hogy órám csak délben lesz, a buszok viszont teljesen nem igazodnak ehhez. Persze, hogy nem. Két variációm van: vagy elmegyek később de, útközben átszállással várok egy félórát és utána még egyet, vagy elmegyek most és várok két és félórát egyben, melegen az iskolába. Utóbbit választom. Összekapom magam, s mire feleszmélek, már a buszmegállóba sietek hatalmas léptekkel. Hideg van, méghozzá a csípős fajta. Nem tudom eldönteni, hogy eső esik, vagy a köd szitál. Mindenesetre a hó biztosan nem, pedig lassan már neki is eljön az ideje. A buszmegállóban várva hallgatózom, hogy miről beszélnek a többiek. Egy idősödő férfi csupa ősz hajjal és két negyvenes éveinek a végét járó nő vitatkozik a jelen helyzetről. Az első téma tárgya az orvosi rendelő. Miért is kell két épületet fűteni, holott egy is elég lenne, és akkor olcsóbban megúszná a falu. Nem jövök rá, hogy ez egyénileg milyen jobblétet biztosítana, de elméletben neki van igaza, racionálisabb lenne csak egy épületet fűteni. S a fűtés témáról egyből eszükbe jut a következő olyan épületcsoport, ami szintén külön álló a faluban. Az iskola. Mondja a másik nő, hogy ezzel is ugyanaz a helyzet: Két épület a szörnyen csekély számú gyerekseregnek. Ebben is igazuk van. De belegondolva, mivel az egyik épületben van felszerelve az információtechnológiás terem és az étterem, a másikban pedig a sportcsarnok, nehéz lenne választani a kettő közül.
Már vártam, hogy valaki előhozakodik az ő múltjával. „Bezzeg a mi időnkben…” – kezdődik a mondat. Bezzeg akkor délután jártak a felsősök iskolába, elfértek egy épületben és nem utolsósorban, nem volt semmiféle technika a segítségükre. És a végeredmény: „Mégis kijártuk az iskolát!” – hangzott el. Már-már kezdek dühbe gurulni, ahogy magamba tartom a gondolataimat, mire megszólal diplomatikusan az öregúr:
– Na, igen. De ha ezek a technikai eszközök akkor jöttek volna be a divatba, amikor mi voltunk gyerekek, mi is ezeken nőttünk volna fel! – hangzik a rettenetesen igaz mondat. Persze a két perszóna nem hagyja annyiban a dolgot:
– De a mai fiatalok egész nap a gép előtt ülnek, el sem tudnak szakadni tőlük! – mondja mérgesen az alacsonyabb nő vastag kék sminkkel a szemén és rózsaszín rúzzsal a száján. Erősen megmarkolom a laptoptáskám fogantyúját, s próbálok láthatatlanak tűnni. Persze nálam is ott a gép, na de én főiskolára járok, nyugtatom magam.
– Én azt mondom, hogy azért mégiscsak tartalmasabb volt a mi gyerekkorunk, mint az övéké – teszi hozzá a magasabb töpszli nő. Elgondolkodtam, hogy a kisebb lánya egy évvel fiatalabb tőlem. A múltkor a buszmegállóban dohányzott, és szemmel láthatóan elég jól el tudta ütni az idejét a haverokkal, számítógép nélkül. De térjünk vissza.
Az alacsonyabb nő egy új témába kezdett, mikor látta, hogy ez az ügy meghalt:
– Lejöttem már hamarabb, hogy majd átmegyek ide szembe a piacra és szétnézek, de hát senki sincs most. Már nem járnak ide! – meséli szomorúan.
Kapva kapott az alkalmon az úr és ismét megszólalt:
– Ó, a múltkor a város buszmegállójában volt valami régiségkereskedő kipakolva mindenfelé. Tele volt régi telefonokkal, rádiókkal a föld – s most először mióta itt várakozunk, elmosolyodott.
A harmadik nő, hogy ő is mondjon valamit, hozzátette:
– Régi órák meg rádiók? Azok a nagyon régiek, a retrók, mi? – s nevetett erőltetetten. A sors iróniája lehet, hogy annyira lenézte a retró rádiókat, s hangjából kicsengett a „kinek kellene, már olyan” –mondat, holott az előbb még ő ócsárolta a modern technikát. Isten a tanúm, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy ne nyilvánuljak meg! De sikerült visszafogni.
Végre jött a busz! Ideje volt már. A busz utolsóelőtti ülésén foglaltam helyet. Lepakoltam a táskám, a laptoptáskát, kabátot, sapkát, sálat. Szép kis bazárt nyithattam volna én is. És majdnem egész úton azon izgultam, hogy senki se akarjon leülni mellém, mert akkor nem tudom, hogyan szedem össze a cuccomat, de nem akart senki. Elővettem a telefonom – a modern technikámat, ugye – és bedugtam a fülhallgatóját. Közben elpakoltam a sapkát, sálat a táskámba, illetve a bérletemet is. S ekkor eszembe jutott a karamell. Elővettem az egyiket – kettőt raktam be, hogy nehogy véletlenül alább hagyjon az első hatása, így akkor ott a másik – és majszolni kezdtem, ahogy a barátom írta. Jó lassan ettem, hagytam hadd olvadjon el a számban, és vártam, hogy megmásítsa az életemet. De nem történt semmi. Legalábbis én nem éreztem semmit. Azt gondoltam, hogy a karamella tehet mindenről! Már akkor is megváltoztatta a napom, amikor még meg sem ettem! Mérgesen bekaptam az utolsó kis falatot is belőle és lestem a tájat az út mentén.
A buszról leszállva, úgy döntöttem, hogy az első utam a boltba vezet és veszek valami italt, amiben az egyik főösszetevő a kávé. Elindultam céltudatosan, két táskával a tejtermékek felé. Útközben megláttam az egyik csoporttársam. Gyorsan jobbra fordultam és sunnyogva elvettem a Cappuccino nevű italt a hűtő polcáról. Kosaramba raktam, amit csodával határos módon tudtam megtartani és elindultam a kasszához, még mielőtt valakivel is összefuthatnék. A kinézetemből mindenki elsőnek el tudta volna mondani, hogy nem jó lábbal keltem fel. Szóval szinte már rohanok a kasszához, mikor a sor végéhez érve, megpillantom utolsóként a csoporttársam. Nofene! – ordítom magamban, ehelyett így szólok a köszönésére: Hello! Mizujs? – és széles vigyorra húzom a szám. Elmondja, hogy az első órán a csoportunkból egyedül ő képviseltette magát és a tanár talán betegség miatt távol maradt, így helyettesítés volt. De jó!– gondolom. – Akkor nem sok mindenről maradtam le!
Elmondja még, hogy nem tudja, hogy kell megírni a dolgozatot, szidja a tanárokat, és emlékeztet, hogy elfelejtettem odaadni neki a füzeteket, hogy bemásolhassa a kimaradt órák jegyzeteit. Valóban elfelejtettem, de nem gonoszságból. Megeskettem, hogy legközelebb szóljon rám, mert az én fejem olyan, mint a szita és mindent elfelejtek. Na, jó, kicsit túlzok, de tényleg sok dolgom volt. Közben halad a sor a kasszánál, és kifizettük sikeresen a megvásárolt termékeket. A bolt előtt ácsorogva felajánlja, hogy nyugodtan menjek fel hozzá az albérletbe, míg kezdődik az óra. Nem fogadom el, már terveim voltak a fenn álló két órára. S elgondolom magamban, ahogy a főiskola, mesterséges fénnyel bevilágított folyosóján sorozatot nézek vagy felesleges dolgok után kutatok a neten. Minden bizonnyal fontosabb dolgaim vannak. Vagy legalábbis így adom elő, de mivel látom, hogy nem volt túl meggyőző az érvelésem, hozzá teszem, hogy még öcsémnek is kell nézzek dolgokat a boltban. Így már elfogadható. Elköszön, s elmegy. Én meg a főiskola felé veszem az irányt. Most már biztosabbnak gondolom, hogy a hulló csapadék köd. Így, hasítva a ködöt, s majdnem lefagyott ujjakkal bevágódóm a suli ajtaján. Azonnal elönt a forróság, s szinte tépem le magamról a vastag kabátot. Remek, van helyem, kellemes a légkör. Megittam a kávé italomat, de felötlik bennem egy gondolat: És most???
Ekkor odajön egy vékonyka fiú, alig magasabb nálam. Téli kabátjában még mindig vékonynak néz ki, kezében laptoptáska és sapka, a másikban a hátitáskája. Lihegve elém áll és megszólal:
– Nem tudod, lesz óra itt? – kérdi s a mellettem lévő terem ajtajára mutat, a 119–esre.
Ez a srác, ismerős valahonnan, már láttam valahol és nem is olyan régen. A kis dinoszaurusz feje – olyan Iguanodon-féle – beindította az agyam azon részét, ami emlékezni képes. Megvan! Rájövök, hogy a buszon láttam. Ugyanazzal a busszal jöttünk reggel, és feltűnően sokszor nézett rám, amitől én teljes mértékig biztos voltam abban, hogy valami nincs rendben az arcommal. De tévedtem. Ezen jót mosolygok magamban, de a fiú még mindig kitartóan engem néz. Hirtelen mellbe vág a felismerés, hogy hozzám szólt! Dadogva válaszolom:
– Én nem… nem lesz órám – az értelmetlen válaszomat megköszönve, mosolyogva továbbáll. Én meg totál cikinek érzem magam. S a haverjával dumálgat, s biztos vagyok benne, hogy említést tesz rólam. Azon sem csodálkoznék, ha egy fogyatékoshoz hasonlítana. Szégyenemben, inkább előveszem a laptopot és szörfözni kezdek a neten, idétlenségek után kutatva. De hamar megunom. Így történt, hogy elhatároztam, hogy akkor ezt a csodás mai napomat – eddig – muszáj szavakba önteni, így leírom.
Az igazat megvallva, úgy terveztem, hogy itt fejezem be, de most kaptam a hírt, miszerint a szerdai délutáni órám, ami rendszerint fél négykor kezdődik, elmarad. Úgy éreztem, hogy ebben csakis a sors keze lehet. Vagyis a karamelláé! Tehát, úgy gondolom, jogosan vagyok kíváncsi a nap további részére. Az még biztos, hogy a „tartalék – életemet megváltoztató – tejkaramellára” még nincs szükségem. De vajon lesz–e?
Hozzászólások