Szent Karácsony esti látogatás Reéh Gyurinál
Kedves „Hetedhéthatár” olvasók!
Reéh György
Azokat, akik az év folyamán olvasgatták Reéh Gyuriról szóló cikkeimet, most arra kérem, ismét tartsanak velem. Üljünk fel együtt a képzeletbeli időszárnyaló repülőgépünkre, és tegyünk egy karácsony esti látogatást a mi szeretett Gyuri bátyánknál.
Hipp-hopp, máris ott vagyunk a puritán egyszerűséggel berendezett kis legénylakás meghitt magányában.
Atyai szeretettel üdvözöl bennünket a házigazda. És akkor meglepődünk. Az örök vidám, mókáskedvű bonviván helyett, egy csendesen szomorkás idős úrral találjuk magunkat szemközt…
Az apró, szerény karácsonyfán halványan izzanak a kis gyertyák, a kandallóban azonban hívogató barátsággal pattognak a fahasábok…
Évszázados szokás szerint, karácsonyeste nem múlhat el az ajándékok nélkül.
Mit is tudunk adni, aminek Reéh Gyuri nagyon örülne? Hát azt a szeretetet, ami annyi év és történelmi vihar után sem halt ki a pécsiek szívéből, amikor Reéh Gyuriról beszélnek, emlékeznek.
És mit kapunk mi „Hetedhéthatár” olvasók a házigazdától? A legtöbbet, amit ember adhat: Pécs városa és a Tettye rajongó szeretetét, embertársai iránti tiszteletét, mély humanizmusát és az egykori jeles városatya odaadó, önzetlenül szerető szívét…
És vajon Reéh Gyuri hogyan töltötte el az 1913-as év Szent Estéjét. Talán lelke mélyén érezte azt a borzalmat, amely 1914-ben megfertőzte Európát és a világot?
„Csendes, rideg legénylakásom négy fala között egymagamban ülök: előttem apró karácsonyfa, pár tarka papirosba göngyölt cukorka függ rajta, s néhány csillogó karácsonyfadísz. A karácsonyfa alatt olyan tárgyak, amelyekkel magam leptem meg magamat karácsonyra.
Fölszítom a kályha parazsát, zsöllyémet a kályha mellé helyezem, a karácsonyfa gyertyácskáit felgyújtom, behelyezkedem a zsöllyébe, s átadom magamat teljesen a karácsonyi hangulatnak, amit fokoz az is, hogy az emeleti lakásból boldog gyermekek örömdala hallatszik: „Mennyből az angyal lejött hozzátok.”
Lassan-lassan elvonulnak álmodozó lelkem előtt a múlt képei, amikor még én is hittem a csillogó karácsonyfa poétikus meséjében.
„Jézus hozta – angyal gyújtotta!”
Azóta rég megtanított már az élet arra, hogy minden, ami poétikus, az mind csak illúzió, szertefoszlik, s ha a karácsonyfa gyertyái elaludtak, nem marad más hátra, mint a gyökérnélküli élettelen fa, melynek még a fenyő örökzöldje is hazug, mert megsárgítja azt is csakhamar a szoba melege, az enyészet.
Nagyot lobban az egyik gyertya karácsonyfácskámon.
Mintha most nagyobb fény töltené be a szobát, s mintha ez a fény egy élete hajnalán álló, vágyaktól s reményektől duzzadó keblű ifjút sugározna be, aki teljes hittel és töretlen bizalommal néz az elé a nagy élet elé, amelynek küszöbére lépett:
Csak ki!
Hangos énekszóval ki az életbe! Meg fogod hódítani, mert meg akarod hódítani a világot!
Ezt adjátok munkásságom teréül!
Sok, sok terhet az acélos tetterőnek!
S ahogy lassan leég a karácsonyfa gyertyája, halványul a Glória fénye! Nem értik meg a nagyobb eszméket, gáncsolnak, a munkában segítő társ helyett csak irigyekre akadsz, akik ha dolgozol lekicsinylik szándékaidat, törekvésedet meggyanúsítják, s amikor egy egész világért akarsz küzdeni, azt veszed észre, hogy egy egész világ ellen kell küzdened…
A gyertyácska elég, az illúziók, vágyak, remények elsárgulnak – s csak egy kis korom, egy kis keserűség marad utána…
Ismét magasabban ég az egyik gyertyácska karácsonyfámon s behatol melegsége, bevilágít fénye a szívbe. Mennyi melegség, mennyi érzelem van a szív mélyén akkor, ha a szív szeret, – amikor a szív még nem egyes személyeket vesz körül vonzalmával, de mindenkit egyformán magába fogad. Ezeknek az illúzióknak szétfoszlása talán a legfájdalmasabb. Egymásután érezni, tapasztalni, hogy mint kell elzárni szívünket azok előtt, akiknek egészen odaadtuk volna azt, hogy barátság, szerelem hogyan kerül mérlegre, s hogy értékelik azokat anyagi érdek, anyagi haszon szerint: látni, érezni azt, hogy arra a tűzre, amely szívünkben ég, hogy fekszik reá a csalódásnak minden lángot elfojtó köde. Ez fájdalmas, ez keserű!
El innen, – el a vásári zajból, el e kalmár világból, keressünk egy tenyérnyi helyet a természetben, ahol helyreáll ismét lelkünk egyensúlya.
A karácsonyfa egyik gyertyácskája magasabbra nyújtogatja a lángját, s egyszerre, mint varázsütésre eltűnik körülöttem minden, a karácsonyfa, a szoba jólismert berendezése, s ülök a varázsló köpönyegén, amely vissza visz a múltba, s a jelenen át a jövőbe.
Hatalmas bástyafalakkal övedzett város fölé emelkedem, láthatatlan vezetőm megsúgja, hogy 400 évvel mentünk vissza múltba. Ormótlan, nagy, de cifrán dolgozott Noébárkája-szerű kocsiba 6 ló van fogva, két cseléd ül a bakon, kettő a hintó mögött – nagy urat visznek nyári lakába. Este van: – a város feletti magaslaton a hatalmas kastély tornyában kürtjelet ad az őr, a lánchidat leeresztik, nagyszámú szolgasereg fáklyákkal megy az érkező elé s alázatos hajlongásokkal fogadják az ország egyik legnagyobb urát, aki úri kényének szolgálatára emelte a reneszánsz e szép alkotását.
A nagy úr kiül a nyári holdas éjben a vár erkélyére s onnan néz le a csendesen pihenő városra, ahonnan csak elmosódó zsongás hallatszik: az élet lüktetése.
Láthatatlan varázslóm fordít egyet a történelem lapján – s egy századdal ragad tova az időben.
Ugyanott lebegünk, mint előbb, de most a nagyúr kéjlakából a piszkos török dervisek Alláht dicsérő szuráinak hangja tör a levegőbe, nincs nagyúri fény. De rideg aszketizmus van, nincs pompa, de van helyette szemlélődő elmerengés az örök igazságokba.
Csak tovább! S én repülök a végtelen időben, most már a malmok kelepelése, kallók kattogása veri fel ehelyütt a természet csendjét, puskaporos malmok kerekeinek robaja szakítja meg az egyformaságot…
Hosszú-hosszú szünet: csak egy-egy szőlőmunkás nótáját, vagy gyermekcsapatok pajzán nevetését veri vissza a szirtfal.
Ni! Ni! Most már a jelenben vagyok! Tíz év törekvése, fáradozása! A hegyoldalon mintha rakéták csillagai évszámokat írnának le, lépésről-lépésre, évről-évre egy kapavágással több a jövő szép terveihez. A munkáskezek törekvéseit elősegítik a nagylelkű adakozók, akik megtudták érteni azt, hogy e tenyérnyi helyet a köznek meg kell menteni.
Karácsonyfám gyertyácskái most mind magasabb lobot vetnek, hogy bevilágítsák azt a képet, melyet az én láthatatlan varázslóm elém tár:
Pilch Andor építész tettyei reneszánsz kastélyának reprodukciója. (Forrás Internet)
A rommaradványból a heidelbergi vár mintájára, phönixként új életre kelt várkastély körül gyönyörű park terül el, a kastély alsó területei terasz-szerűleg rendezve, a malombástya fokán fenyőfák közepette cukrászpavilon, – a patak dús vize gyönyörű kaskadokban szökik a mélységbe, majd elhagyva medrét, a gyalogút jobb oldalán hatalmas vízesést tár szemeink elé. E mögött van az árnyas gyermekjátszótér, ahol édesen cseng a fülembe a gyermekek kacaja, a jövő nemzedék e szép zenéje. Gondosan ápolt fák, bokrok és cserjék között vezet az út, a kerti művészet alkotta lugasok árnyas sétahelyet nyújtanak a napsugár ellen védekező közönségnek, amely elvégre is felismeri a Tettye értékét!
Karácsonyfám gyertyácskái kialudtak s én álmomból magamhoz térek. – Szép karácsonyi álom! Be kár, hogy csak álom! De talán nem marad mindig álomnak. Hiszen, ha az illúziók szertefoszlanak is, a remény, az hal meg utoljára.
Ki tudja, hátha egyszer e tenyérnyi földdarab, melyhez én oly szeretettel ragaszkodom – ki tudja – hátha egyszer – mikor én már rég nem leszek…” (Reéh György: Az én karácsonyom. Pécsi Napló. 1913. december 25.)
Hozzászólások