Amaranthus

A szép nevű növény széttárt, mozaikszerűen erezett, kárminba játszó nagy levelei alá egyszínű, csillogó kaspót kanyarít a képzelet, sötét színűt, talán kékes árnyalatút, vagy a grafitnál sötétebb szürkét, komolyat mindenesetre, hogy kiemelje az elképzelt virág dallamosan konduló nevéhez illő ünnepi hangulatot. Tudom, mert próbát tettem, Irénnel az udvarukban évek óta lakatlan disznóólat szedjük szét Bonyhádon, feleslegessé vált, csúfságnak van csak; a helyébe egyszerű kerítést tervezünk hullámpalából, az kellő takarást nyújt, és ha elé virág kerül később, amaranthus talán, az barátságossá teheti a sivár térhatárolót. A kedvesemtől kérdeztem, milyennek képzeli a kellemes hangzású név mögött rejtőző növényt. Most csalódottan néz rám, amikor leleplezem:

– Sárgásan zöld virágzatú, dudvás szárú gyomnövény. Közönséges nevén disznóparéj.

– Az amaranthus? Ilyen pompázatos neve van egy pocsék gaznak? Ez szélhámosság…

A disznóparéjt Irén jól ismeri, túlságosan is közeli ismerőse ez a nyúlánk, egyéves gyomféle, gyerekkorában zsákszámra szedték Imre öccsével, kerékpáron tolták haza naponta a tömött zsákokat, hogy apjuknak – meg, persze, az ól lakójának – a kedvére tegyenek.

– Rabszolgamunka volt – meséli –, ha visszaemlékezem, úgy tűnik, ezzel telt az egész gyerekkorom. Rejtély, hogy hogyan fedezhette fel apánk azt a lelőhelyet. A lehető legtávolabb a lakásunktól…

A zöld paréjnak ilyen a természete, kerüli a keményre taposott udvarokat, kifejezetten kedveli a külterületi korhadékos-szemetes részeket, a laza öntéstalajokat. Itt megtelepszik, sarjtelepei viharos gyorsasággal szétterjednek, közrefogják a keleti szarkaláb, a csillagpázsit, a kövér porcsin, a fehér, cigány és labodás ökörfarkkóró töveket, ezek közt jól érzi magát, de keresi a tőtippan és a töviscserje társaságát is. Az embertől idegenkedik. Az ember gyerekétől is, pedig az csak felnőtti parancsra, ímmel-ámmal tépdesi.

Jól haladunk a bontással, pedig nincs könnyű dolgunk. Tölgyfából készült deszkák és vastag gerendák tapadnak egymáshoz szakszerű csapolással. Bámulatos az alaposság, ahogyan a régiek berendezték az életüket az örökkévalóság igézetében. Az idő, persze, nagy úr. Vasfogának őrlő munkájába besegített a több nemzedéknyi hízóállomány rágcsálása is, rombolásuk nyomot hagyott a nemes anyagból készült, hullámvonalas cirádákkal szegett tetszetős építményen, néhány kilazult deszka jelzi ezt; a visszafoltozás elnagyolt, kezdetleges megoldásmódjai árulkodóak: elgörbült szögek, félig beütött, aztán elfektetve a tölgyfába döngölt szögmaradványok, rozsdaette drótszálak, ismeretlen eredetű fémdarabkák jelzik a gazdaváltozást.

– Ezek már apám ügyeskedéseit őrzik – mondja Irén, és nemcsak a szögekre emlékezik, hanem a szögelés ritmustalan, fémes pendüléseire, a melléütéseket követő káromkodásokra, szisszenésekre is. Ezek a hangok vesznek körül, amíg dolgozunk, apja ott motoz körülöttünk, fejcsóválva nézi rontó munkánkat, és arra gondol, kár érte, jó lenne még valamire. És tényleg, valamikor minden jó lehet még valamire. Csakhát ki győzi azt kivárni. Irén gondolatai is az ól körül csatangolhatnak, mert ezt mondja:

– Apámat, amikor ideköltöztünk, a tágas disznóól látványa felvillanyozta. Kitalálta, hogy hízót kellene nevelnünk. Megvennénk kismalac korában, beleetetnénk, ami egyébként veszendőbe menne a ház körül, és ha jó nagyra megnőne, és kigömbölyödne tetszetősen, levághatnánk, lenne hús is, zsír is elegendő egész évre. És szinte ingyen volna, csak a malac árát kellene megfizetni, meg ami kevés kukorica, árpa szükséges a moslék és a zöld mellé; javarészt elélne azon, ami így is, úgy is keletkezik magától, és csak elmegyünk mellette, hagyjuk veszendőbe menni. Apám olyan lelkesen ecsetelgette várható jólétünk ilyen formán történő kiteljesítését, hogy arca beillett volna illusztrációnak egy József Attila kötetbe, ezekhez a sorokhoz: „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa…” – pedig csak a lelki szemeivel látta, de már ettől rózsaszínbe fordult a világ körülötte. Az ól nem is maradt sokáig üresen.

Első hízónk haszonállati minőségben kezdett növekedni, ám ezt a szigorúan üzleti viszonyt csakhamar heves érzelmi kapcsolat változtatta familiárissá. Apánk dédelgette a növendék jószágot, vakargatta a hátát, friss zölddel, alkalmi konyhai csemegékkel kényeztette, látszott, legszívesebben ölbe venné. Anyánk szerint szekírozta, nem hagyta nyugton, a folytonos zaklatástól csak soványodni lehet, nem hízni, mondogatta, de akár a falnak is beszélhetett volna. Az első kánikulai napon apánk kieszelte, hogy hűtőfürdőt alkalmaz az ól komfortosabbá tétele érdekében. A kerti csapra hollander anyával gumitömlőt szerelt, elért a cső az ólig bőven, a szabad végét a hüvelyk és a mutató ujja közé szorítva elkeskenyítette; a nagy nyomású víz legyező alakban, porlasztva sustorgott elő, erőteljesen csapdosta a megdöbbent sertés oldalát. A rémült állat sivalkodva vágtatott körbe-körbe, az élesebb kanyaroknál kicsúszott alóla a hátsó lába a síkossá ázott talajon. Még összetöri magát, sopánkodott anyám, micsoda ötlet, jó, ha tüdőgyulladást nem kap, de ha megússza is, a rohangászásban még a felszedett kilókat is leadja. A mozgás csak egészségesebbé teszi, volt a válasz, és a vízágyú újra a disznóra irányult. Anyánk szeme előtt azonban nem egy szikáran izmos, egészségesen arányos testű állat célképzete lebegett, inkább kedvére való lett volna, ha egészségtelen életmódja következtében reménytelenül elhízott, nehezen szuszogó állat roskadna a kés alá, amikor elérkezik az ideje, így aztán véget vetett a félresikerült egészségvédő programnak.

A disznó feküdt csak közömbösen, egy-egy érdes röffenéssel jelezte, hogy számít valamiféle folytatásra. Nem csalódott, apánk parancsba adta, gallyat kell gyűjtenünk, jó sokat, hogy ő lombból enyhet adó sátrat emelhessen a szenvedő állat fölé. Mire elkészültünk, az ól olyan volt éppen, mintha az úrnapi körmenet sokszor látott állomásainak egyike volna: tetszetősen magasodó, hervadás szagú ágakból font sátor árnyékolta az ólat. Meglódult a fantáziánk, csakhamar virágszirom szőnyeg vezetett a bejáratig, és mi áhítattal járultunk a zöldszagú népi szentelvény mása elé, és énekeltük, hogy alleluja, alleluja, és a körmeneti vonulás hangulatában kértük, hogy áldás járjon a nyomunkban, és távol maradjanak tőlünk a csapások és megpróbáltatások. A bágyadt sertés álmosan röffent néhányat zsírpárnák közé ágyazott emberi tekintetével rezgő tokájú egyházi személy benyomását keltette, amiért gondolatban rögtön bocsánatot is kértem az apát úrtól, aki egyáltalán nem volt kövér, és szép ősz hajával nagyon szép és kedves ember volt, reverendája zsebéből a hittanórákon titokban elő-előkapta burnótos szelencéjét, fölszippantotta az orrába az ujjai közé csippentett dohányt, tubákolt; diszkrét tüsszentéseire kórusban kiáltottuk, egészségére, és ilyenkor az apát úr felénk lebbentette a háromszögletűre hajtogatott zsebkendőjét, fűszeres illat úszott felénk, amely egyáltalán nem hasonlított a dohányos férfiak kesernyés füstszagához, apát úr illata volt a fodrozódó levegőnek, szakrális illat volt ez, áhítattal tubákoltuk, amíg csak érezni lehetett a maradékát. A rezgő tokájú sertés a röffentések között hosszú szüneteket tartott az áhítat számára, sunyi tekintetéből nem tudtunk kiolvasni semmit, amit a jövőbeni csapásokkal kapcsolatos empatikus együttérzésének tekinthettünk volna.

Pedig azok jöttek egymás után, áldást kérő szertartásos határkerülésünk nem járt eredménnyel. Egyik évben gilisztás lett a malacunk, alig gyarapodott, hiába tömtük bele napi paréj adagját, keskeny lett, penge formájú, nem akart kigömbölyödni, mintha csak tudta volna, hogy az végzetes lehet számára. A sorsát így sem kerülhette el, az első deres hajnalok egyikén szoríthattuk a párnát a fülünkre, hogy ne halljuk a jajongását. Az alkalmi vágóhíd boncteremmé változott csakhamar, s itt, a boncasztalon derült fény a bajára: gilisztákkal volt tele a szerencsétlen, elszívták erejét a férgek, ezért álldogált mindig szomorú, beesett arccal, karikás szemekkel az ól sarkában. A következő évben apánk gurulós mangalica malaccal lepett meg minket; a család kedvence lett ez a mosolygós állat, még a szállításra befogott ócska családi kerékpár sem nyikorgott annyira a paréjjal tömött zsákok súlya alatt, mi pedig kegyelmi kérvényekkel ostromoltuk apánkat, hadd éljen, még egy évet legalább. Apánk a kegyelmi kérvényt elutasította, az ítéletvégrehajtó böllér pedig tette a dolgát. („Ledőlt a habzó vértócsába – Attila, bocs… – hunyorgott, röffent még felém, ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.”) Egészséges, szép állat volt, mégis csalódást okozott: csak nem akart elfogyni róla a zsírszalonna, hiába forgatták, vagdosták, nyesegették, mire végeztek vele, húsa alig maradt. A kifejlett jószág helyén csenevész malacforma feküdt. Olyan volt éppen, mint amikor a hóember olvadni kezd, kicsire zsugorodik, és a szilárd anyag átváltozik cseppfolyóssá. Szerencsére a szétfolyó anyag véndőkbe került, kettő is megtelt zsírral. A következő évben sem jártunk szerencsével: a téeszfalkából szemmértékre kiválasztott legszebb disznóról a holta után tudódott ki: összeszűrte titokban a levet a konda büszkeségével, elvesztett ártatlanságának bizonyítékait elhűlve nézte mindenki…

Nemhogy elment volna a kedve, megjött inkább apánknak: kitalálta, hogy lehet nekünk élő malacunk is, legalább nem kell rá pénzt költenünk. Különös, hogy ebben sikerrel járt: rengeteg malacunk lett, hordhattuk a paréjt rogyásig. Hogy mikor lett vége, nem emlékszem, már kinőhettem addigra a gyerekkorból, mert úgy emlékszem vissza ezekre az időkre, hogy az egész gyerekkorom arra ment rá, hogy tépdestük öcsémmel a disznóparéjt, és toltuk hazafelé a tömött zsákokat, én fogtam a kormányt, az öcsém tartotta egyenesben a rakományt, és tolta is, hogy nekem könnyebb legyen.

A bontással elkészültünk közben, külön-külön kupacokban áll a cserép, a lécanyag, a vastagabb gerendák, deszkák. Furcsa ez az üresség az ól helyén, hogy így átlátunk a szomszédba; az udvarukban láncra kötött fiatal német juhász is elbizonytalanodik, acsargott eddig, tépte a láncát, most látható zavarban van, csak a hátán meredezik a szőr cipőkefeként.

A kerítéshez már nincs erőnk, az legközelebbre marad. Hazaindulunk.

A városszéli laposon nyoma sincs az egykor kimeríthetetlen paréjtelepnek. Bevásárlóközpont terpeszkedik a helyén virágtalan, aszfaltszürke parkolókkal, zöldmentes betonszigetekkel. A bejárat mellett üvegfalú betonhodály, előtte-mögötte váratlan virágözön, az útszélig elénk csap, az áruház virág részlegénél vagyunk. Amikor amaranthust kérek, az eladónő körülnéz kutatva, virágcsokron babráló ujjai megállnak.

– Talán amaryllisre gondol?

Beleegyezően bólintok. Tudom, Irén is egyetért ezzel, és nem cserélné fel amaranthusra, hiába, hogy az a legszebb időkre emlékezteti, gyerekkorára, az ő sötét paradicsomának mindent elborító zöld áradatára.