A tegnap elmúlt, s mára máshogy kandikál a nap, lángolóan, izzószeműen. Teszi ezt úgy, miképp azt barátként tenni lehet.
Persze volt, mikor egy darabka cérnán lógott a levegőben, és a kérdések sem voltak többek rohanó gyorsvonatnál, az egyik fül alagútján be, a másikon ki. Akkor láttam először azt a titokzatos fonalat, ami szilárdan, megfeszülve, de mégis könnyedén cipelte a meleg gömböt keletről nyugatra, percről percre kitartóbban. Láttam, ahogy megbotlik rajta a fény, majd leporolva magát felkel és szaladgál tova, amíg csak bírja szusszal. Éreztem ízét annak az Óriás citromnak, ami végiggurult az égen, aki reggelente mindig morcos savanyúsággal töltött el, és aki jóvá is tette egy kis játékkal az ébredés okozta fanyarságot. Mire felmászott a magasba, már édes szájízzel bámultam fel rá.
Most a cérna nem látszódik, pedig tudom, ott van és cipeli a napot buzgón, nem fáradva, néha felcsillanva egy-két kíváncsi gyermek szemében, ahogy fürkészik az eget.
Hozzászólások