A gázlámpás áldozata – 3.

Másnap délelőtt két Pobjeda személyautó állt meg a Pannónia utcai iskola szürke kőépülete előtt. A gépkocsikból négy férfi szállt ki, és egyenesen az első emeleti tanári szobába siettek. Lépteik határozottan csattogtak a néptelen folyosó kövezetén, holott ezek az emberek nem csizmát, hanem bőrtalpú durábel cipőt viseltek. Kopogás nélkül léptek be az irodába, ami kétségkívül neveletlenségre vallott, de nem volt idejük ilyen apróságokat figyelembe venni.

Az irodában mindössze egy segédtanító tartózkodott, éppen az orosz nyelvet biflázta, mint általában minden szabad idejében. A nap során már eljutott a sto eto-ig meg a karandas-ig, aminek egyik végét most is rágta. Az ajtónyílásra felkapta fejét, abbahagyta a ceruza rágcsálását, és hálás pillantást vetett a belépőkre. A hatalmas orosz nyelv tanulásában sohasem árt egy kis szünet. Kiváló érzékkel állapította meg, hogy ezek az emberek fontos helyről érkeztek, fontos ügyben. Felpattant székéről, és mindenféle félreértés elkerülése végett határozottan mondta:

– Poldován vagyok. Imre.

Mivel nem kapott választ, folytatni akarta. Csakhogy Poldován Imrét kiváló ösztönnel áldotta meg a sors, ezért mindig jó időben tartotta vissza hangját. Mert a szája most is járt, tátogott, mint a partra vetett és szárazságon elcsodálkozó hal, hang azonban nem jött ki rajta. A hangot elcsendesítették ösztönei.

Bursitch iskolaigazgató hűvös és kimért ember volt, akit csak a váratlanul betoppanó és hangosan trappoló látogatók szoktak kibillenteni rendíthetetlen nyugalmából. A súlyos léptek zajának hallatára, mint egy vérmes oroszlán lökte ki az igazgatói iroda ajtaját.

De még a vérmes oroszlán is lehiggad bőrkabátos állatszelídítők láttán, hiszen az állatok királya is megérzi, ha nem az őserdőben, hanem a cirkuszban van, ahol más regulák szabályozzák viselkedését.

– Mit óhajtanak? – kérdezte illedelmesen, mintha ő maga is tisztelettudó diák lenne, nem pedig igazgató.

– Csábel Jóskát keressük.

A látogatók azonban nem jártak eredménnyel, mert igazgató és segédtanító együttesen sem tudta felkutatni a gyereket. Hiányzott az iskolából. Csábel Jóska helyett csak a lakcímével tudtak szolgálni.

Ezen idő alatt három gyerek – köztük Csábel Jóska – a Duna-parton alkudozott egy uszályossal, aki egy forintot ígért nekik, ha hoznak a közeli kocsmából egy fél liter kommersz rumot. A fiúk legalább egy mozijegy árát akarták kiharcolni, és ragaszkodtak a két forinthoz.

– Ha sajnálja tőlünk a pénzt – mondta Csábel Jóska magabiztosan –, akkor menjen maga rumért, nincs messze a kocsma.

Nem tudta, csak sejtette, hogy az uszályos nem mehet sehova, mert a sóder kirakodására kell felügyelnie, a rumnak ellenben nagy hiányát érezte. Végül is megegyeztek két forintban.

A három gyerek elindult a kocsma felé. Útközben Csábel Jóska a következő javaslattal állt elő:

– Ezért az üvegért, amit a hajós adott, egy ötvenet fizetnek a közértben. Meg itt van még nálunk a rumra adott huszasa, az már huszonegy ötven.

Két társa szemében egy egész vagyon lehetősége csillant fel.

– A kérdés az – folytatta Csábel Jóska –, hogy mennyi ideig vesztegel itt egy uszály?

– Egy hétig, kettőig?

Hősünk a választól elszontyolodott. Nem tudta elképzelni életét a Duna-part nélkül. Két hétig! Csórónak azonban mentő ötlete támadt.

– Ha csak a felét vesszük meg – mondta –, akkor is spórolunk. És felöntjük vízzel. Apám szerint a kocsmáros is azt teszi.

Közben odaértek a felhőkarcolóhoz címzett kocsmához. E kocsma arról kapta nevét, hogy valóban úgy nézett ki, mint egy felhőkarcoló. Az egyemeletes építmény alapterülete alig volt tizenöt négyzetméter, az alapterülethez képest karcsú, égbeszökő épület, s mivel három oldalról is gazos grund vette körül, jócskán kimagaslott környezetéből, s már messziről szembetűnt. A söntés látogatottsága jóval meghaladta a befogadóképességet, hiszen korsóval a kezében három embernél több nem fért el benne. Az utcán viszont volt elég hely, még akkor is, ha a tizenötösnek a kocsma előtti megállójában néha nyolc-tíz ember is várakozott a villamosra.

Satya bá a kocsma falát támasztotta.

– Gyertek fiúk! – kiáltotta elcsukló hangon, amikor meglátta a három jóbarátot. – Halotti tort állunk… itt a kocsma körül. Igyatok ti is a népek jótevője emlékére, ha már itt hagyott minket, mint Szent Pál az oláhokat.

A villamos megállójában várakozók egy része arrébb húzódott, mások nekivágtak, gyalog folytatni útjukat a következő megállóig.

– Satya bá már megint piás – jegyezte meg Kaka, a három barát közül a legfélénkebb, aki nevét is onnan kapta, hogy (legalábbis Csábel meg Csóró szerint) a legkisebb ijedtségre is azonnal összecsinálta magát. Mint most is Satya bá láttán. – Tegnap a faterral együtt rúgtak be. Ha ma is berúgnak, nagy balhé lesz otthon.

– Ne majrézz! Az öreg már most részeg, apád meg nincs is itt – mondta Csóró.

– Majd megjön, ha végez.

– Nini! – örvendezett Satya bá –, üveg is van nálatok? Na fiúk, mit isztok? A vendégeim vagytok. Egyhetes gyászünnep van országszerte, erre bizony inni kell.

– Fogd már be a szád! – szólt rá egy nagyhasú ember. – A végén még mindenkit elvisznek miattad. Még a kocsmát is bezárják.

Satya bá megrémült.

– Ki hallott még ilyet? Egy kocsmát bezárni! Gyorsan gyerekek, mit lehessen tudni, a végén még tényleg bezárják.

Csábel Jóska az öregember kezébe nyomta az üveget.

– Ha már ilyen jó hozzánk Satya bá, vegyen nekünk négy deci rumot ebbe az üvegbe.

– Jól van fiúk – mondta az öreg. – Itt nem isztok semmit?

– Nem, dehogy! – tiltakozott Kaka. – Minden pillanatban jöhet a fater.

Satya bá vállat vont. Nem gyerek már ez a gyerek, tudja mit csinál.

Nemsokára előbukkant a felhőkarcolóból.

– Itt van fiúk, igyatok, ahol akartok. Sztálin elvtársra. Hogy ott, ahol most van, egyszer s mindenkorra nyugta legyen.

A fiúk még köszönni is elfelejtettek, úgy igyekeztek a Duna-part felé.

– Mér csak négy decit kértél? – kérdezte Csóró. – Félliteres az üveg.

– Ennyi jutott eszembe. Az uszályosnak az is elég. Ha kevesli, majd hozat mással is.

A sóderdomb előtt egy lóhalálában trappoló gyerek érte be őket. Már messziről kiáltotta:

– Csábel! Baj van! Lebuktál!

– Mivel? – fordult meg Csábel Jóska riadtan.

Szerette volna tudni, merről támadt fel a szél.

– Kerestek a suliban. Négyen is. De nem találtak, aztán most kimentek hozzátok. Ott keresnek.

– Ajaj! – keseredett el Csábel Jóska. – Jobb, ha igyekszem haza. Otthon kell legyek még mielőtt apám hazaér, mert vele nehéz szót érteni.

Csóró kezébe nyomta az üveget, s igyekezett elfele.

– Hohó! – kiáltott utána Csóró. – A pénzzel mi lesz?

– Milyen pénzzel?

– A rum árával. Satya bá vette a rumot.

– Majd osztozunk később. Nem fogok eltűnni vele.

De már el is tűnt.

(Folytatjuk)