Albumképek

Jó, ha van az embernek fényképalbuma. Egy talán nem is elég, sok albumra van szükség, hogy abba beleférjen az élet mindenestől. Magam is fontosnak és szükségesnek tartom, mégsincs, sosem volt, az itt-ott elkészült képek önálló életet élnek, elszabadulva bolyonganak a lakásban, ide-odakerülnek; fölfedezem olykor egyiket-másikat, amelyik a kezembe akad véletlenül. Így járok gyakran egy nagyon régi képpel, ketten vagyunk rajta öcsémmel, egészen kisgyerekek, kopasz a fejünk, gyalázatosan nézünk ki mindketten, öcsém ráadásul morcos is, ami azért némi előnyhöz juttat engem.

Elgondolom, milyen volna egy egész album, tele ilyen képekkel, akár csak néhány oldal is egy nagyon vastag album elején, dugdoshattam volna a gyerekeim elől. persze, nem ezért nincs, akárhogy is, én ezzel már elkéstem, az utólagos rekonstrukciónak nincs értelme, ebben a korban már lapozgatni kell a régi albumokat, csendesen mélázni felettük, ez már nem az albumcsinálás ideje.

Mondhatnám azt is, az én albumomban másféle képek lennének nagy számban – amelyeken az illatoknak van meghatározó szerepük: gyerekkori iskolám öreg pedellusának zsömleillata van; a ponyvaregények zugkönyvtárai dohányszagának, az alacsony polcok előtt guggolva a trafikok fűszeres illatát szívtuk magukban, és ez az illat hozzátapadt a vadnyugati regények füstös kocsmáinak hangulatához; nagyatádi nyaralásainkat az akáclevél fanyar, kesernyés felhője lengi körül, amelybe belevegyül a strand záptojás szaga és a petúniák édeskés lehelete, a kiskacsáknak összevágott csalán zöld-szaga; kitörülhetetlenül belém ivódott az apámra egyre reménytelenebbül várakozó spriccelt mintájú kabát illata a fehér akasztós szekrényben, anyám 1711-es kölnijének és az uborkatejnek illatelegye.

Lapozgatok az emlékeim közt, és illatfelhőkön száll felém a múlt, gomolygásából egy-egy kép élesebben kirajzolódik. Ha igazi albumban lapoznék, anyám állna a képen, kezében süteményes tálca, rajta frissen készült keltrétes púpozottan, gőzölög még, és gőzében a vaníliás túró és a lepirult cukor karamell illata kavarog, és ott a felirat a kép mellett: „Gyenge, mint a harmat…”, és ott tolongunk a képen mi hárman is, eltakarjuk a tálat, anyánkat is, és csak mi látszunk már, tömjük magunkba az elfelejthetetlen ízeket, és nem kell a felirat sem, mirajtunk látszik, bárki leolvashatja az arcunkról, hogy igaz: gyenge, mint a harmat, nincs ebben túlzás. Hogy férne rá mindez az albumképekre?

És mégis, ha öcséméknél vagyunk, irigyen lapozgatom nagyszámú albumaik bármelyikét; valóságos remeklések ezek, a műfaj csúcsát kijelölő alkotások, művészi ihletésű fotók és nyelvi leleményekben gazdag, igényes és hangulatteremtő képaláírások gyűjteményei, amelyeknek lapjai közé beszorul megsűrűsödve a történések atmoszférája is.

Jó, ha van az embernek fényképalbuma, gondolom ilyenkor, és visszagondolok: tolltartóm sem volt soha, a zsebeim voltak tele ceruzákkal, radírral és ha nem mindig, kölcsönkértem mástól kis időre; növénygyűjteményem sem volt, hirtelen csináltattam mindig jólelkű osztálytársaimmal, szívességüket magyar házi dolgozattal viszonozva, és alighanem ezért nincsen fényképalbumom sem, a rendteremtés kényszere viszolyogtat, gyönyörködni csak a fésületlen természetességben és a mások által teremtett rendben tudok önfeledten.

Rendezett album a kamra polca, Irén alkotása, üvegeiben – felirat is van mindegyiken: képaláírások! – miránk emlékezik a hegyi kert, és felnyitva a homorúan kifeszülő celofán borítást, baracklekvár illata terjeng a terített asztal fölött, és a cserépkályha melege a gyümölcsérlelő nyár hőségét idézi vissza, és visszaidézzük a barack hamvas gömbölyűségét a tenyerünkben, hallom Irén elmaradhatatlan eligazító szavait, és mutatja is közben, hogyan kell a barackot úgy leszedni, hogy a húsa meg ne nyomódjék, mert megbarnul a helye, és én hallgatom türelmetlenül sokadjára, pedig érzékeny vagyok erre nagyon, és tudom, ha a héját lehántjuk, némelyiken barnuló ujjnyomok jönnek elő árulkodva, és hogy Irén nem szól, de mindegyiken – mintha nagyítóval vizsgálná – az én ujjlenyomataimat véli felfedezni, és én látom a fejcsóválását, miközben mozogtalan a feje valójában, csak mintha belül csóválódna mégiscsak, megesküdnék rá, hogy így van, de Irén arról mesél közben, hogy gyerekkorában a pécsi Makár hegyen gyakorolta a barackszüret fogásait, édesanyjának nagynénje, Anna néni volt itt a közismert Arnold villa házvezetőnője; később a feleség halála után a tulajdonos vaskereskedő élettársa, állandó vendégeskedés volt a villában, nagy háztartást vittek, Anna néni kitűnően főzött és sütött. A hatalmas teraszról a repülőtérig lehetett látni, az épület mögött magasodó kert tetejéről még messzebb; Irén nevetve emlékezik a szomszéd kisfiúra, aki azzal ámította a falusi vendéggyerekeket, hogy ő ficánkoló hallevest ebédelt, hogy jutott ez az eszébe, és ő elhitte, elképzelte a tányérban ficánkoló halat; aztán eszébe jut az öccse rémtette: rátámaszkodott a törülközőtartóra, úgy, hogy kiszakadt a falból, alig tudták valahogy visszaillesztgetni, annyira csak, hogy legalább ne akkor derüljön ki a dolog, amikor még ott vannak. Itt segítettek a gyümölcsszedésben, a teljes érés előtt szedték ládákba a másnap piacra kerülő öklömnyi gyümölcsöket, szőlőlevéllel bélelték ki, mindegyik alá friss levél került, és ez kitöltötte a gyümölcsök közét is, ne koccanjanak össze. Így, levelek közt még kívánatosabbak voltak a beállított mosollyal (mintha fényképész elé mentek volna) hamvasan bájolgó, bársonybőrű barackok. Ott tanulta meg, hogy tenyérrel aláfogva, gyengéd csavarintással kell leszakítani, ami biztos igaz, de én így is hibátlannak érzem a felbontott lekvárt ízét, elégedetten csorgatom a megvajazott kenyérszeletre, mert vaj kell a baracklekvár alá, jobban kiadja így az ízét, ezt is Iréntől tanultam, és megtapasztaltam, valóban igaz, és a lekvár szétterül dzsemesen, kisebb-nagyobb gyümölcsdarabkák úsznak a hígabb közegben, amely a vanília illatával igazítja ki a barack természetes zamatát.

Hogy férhetne el mindez egyetlen fényképen?

És ez csak egy üveg, ilyenekkel van tele a kamra-albumunk, ömlenek a képek, pedig csak a lekvárt csorgatjuk, és nézzük, hogy borítja be a kenyér bevajazott felületét, és magunkba szívjuk a hegyi kert minden illatát.